Szergej Alekszandrovics Romanov – egy homoszexuális a cári családból

A Romanov-dinasztiában a család minden felnőtt tagjától elvárták, hogy házasságot kössön és utódokat nemzzen: ezt a család és az állam iránti kötelességnek tekintették. Szergej Alekszandrovics nagyherceg, III. Sándor cár öccse szintén megnősült, de a házaspárnak nem születtek gyermekei. A nagyherceg homoszexuális volt.

Szergej Alekszandrovics életének legfőbb forrásának a sok éven át vezetett személyes naplóját tartják. Ezekből a feljegyzésekből egy élénk jellemű, erős érzelmű és szilárd meggyőződésű ember képe rajzolódik ki. Ugyanakkor a homoszexualitására vonatkozó bizonyítékok főként más dokumentumokban maradtak fenn: kortársak naplóiban, államférfiak emlékirataiban és szatirikus költészetben.

Ez a cikk az életéről szól, és arról, hogyan befolyásolta homoszexualitása a sorsát és a történelemben elfoglalt helyét.

Gyermekkor, tanulmányok és fejlődés

Szergej Alekszandrovics Romanov 1857. május 11-én született a Szentpétervár melletti Carszkoje Szelóban (ma Puskin városa). Ő volt II. Sándor cár – akinek uralkodása alatt nagy reformok kezdődtek Oroszországban – és Marija Alekszandrovna cárné hetedik gyermeke. Szergej volt az első gyermek, aki azután született, hogy apja trónra lépett. Az orosz monarchikus hagyományban ezt a státuszt „bíborbanszületettnek” (porfirogennétosznak) nevezték: ez különleges kiválasztottsági aurával ruházta fel a fiút, és előre meghatározta a vallásos nevelésére fordított fokozott figyelmet.

Szergej jó oktatást kapott. Korának kiváló tanárai oktatták. Hétéves koráig Anna Tyutcseva, Fjodor Tyutcsev költő lánya nevelte. Ezután legfőbb mentora egy tengerésztiszt, a leendő admirális, Dmitrij Arszenyjev lett. A szigorú és mélyen vallásos férfi szigorú önkontrollra és zárkózottságra tanította neveltjét. Szergej sokat olvasott, különösen érdeklődött a történelem és a kultúra iránt, időnként Fjodor Dosztojevszkijjel is beszélgetett.

A cár gyermekeit szigorúan nevelték: nem sétálhattak és játszhattak szabadon a kortársaikkal, bár a palota fényűzésében nőttek fel. A külső gazdagság és a belső elszigeteltség kettőssége rányomta bélyegét a felnőtté válásra.

A kutatók megjegyzik, hogy Arszenyjev szándékosan elnyújtotta Szergej gyermekkorát, igyekezett megvédeni őt az udvari környezet hatásaitól. A zárt életmód miatt a felnőtté válás nehezebben ment: tizenöt évesen Szergej még porcelán mopszokkal játszott. Tizennyolcadik születésnapján pedig unokatestvérével, Konsztantyin Konsztantyinovics nagyherceggel (K. R.) – aki szintén homoszexuális volt – szappanbuborékokat fújt. Szergej maga ekkor ezt írta a naplójába: „…és ezt 18 évesen!!??”, csodálkozva saját gyermekiességén. A mély intellektuális érettség érzelmi gátlásokkal párosult benne.

Felnőve Szergej művelt és erudita emberré vált. Egy olaszországi útja során beszélgetett XIII. Leó pápával; szemtanúk szerint egy egyháztörténeti kérdésekről folytatott vitában éppen az orosz hercegnek volt igaza.

A belső érettség az 1877–78-as orosz-török háború idején jött el számára. A húszéves Szergej Arszenyjevvel együtt a frontra ment. 1877 októberében részt vett egy felderítésen Kosevo falu közelében, ahol az ágyúknál, ellenséges tűz alatt állt helyt. Személyes bátorságáért megkapta a Szent György-kereszt IV. fokozatát. Később, 1887 és 1891 között a nagyherceg az elit Preobrazsenszkij (Színeváltozás) testőrezred parancsnoka volt. Ez a tapasztalat véglegesen megerősítette státuszát a katonai hierarchiában, és megteremtette a harci tiszt kifogástalan homlokzatát.

Szergej szerette az erdei szamócát, a krími borokat, és különösen nagyra értékelte a zafírokat. Európai utazásai során nem idealizálta a Nyugatot. 1875-ben Angliában Szergej azt írta, hogy az ottani életmód túlságosan is földhözragadtnak tűnik számára: az angolok, szerinte, elsősorban a kényelemre, az evésre és az alvásra gondolnak, nem pedig a szellemi és kulturális célokra.

„Ezerszer inkább lennék egyszerű halandó, mint nagyherceg.”

— Szergej Alekszandrovics Romanov

Szergej jelleme szerint introvertált volt, hajlamos a magányra és a belső vívódásokra. Konsztantyin Konsztantyinovics azt írta, hogy a bátyja „soha, vagy csak nagy nehézségek árán sír, bánatát csendben éli meg, és nem önti szavakba”.

Mihail Mihajlovics Bogoszlovszkij akadémikus-történész „nagyon félénknek” nevezte a herceget. Unokahúga, az ifjabb Marija Pavlovna nagyhercegnő azt írta, hogy Szergej nemcsak félénk, hanem zárkózott is volt: nem szeretett érzelmeket kimutatni, és kerülte az őszinte beszélgetéseket. Ezt a vonást a nagyherceg homoszexualitásával is összefüggésbe lehet hozni. A cári család tagjának pozíciójában és egy olyan társadalomban, ahol nem lehetett nyíltan élni, egy ilyen magánélet óvatosságot és hallgatást követelt, ami tovább fokozta a zárkózottságot.

„Nagyon magas termetű, rendkívül nemes szépségű és rendkívül elegáns; kizárólag hideg ember benyomását keltette.”

— Alekszandr Moszolov tábornok, az „Az utolsó cár udvarában” című emlékiratából

1880-ban Szergej elvesztette édesanyját, egy évvel később pedig az édesapját: II. Sándor cárt forradalmárok gyilkolták meg egy bombával.

„Azt kérdezem magamtól, hogyan lehet mindezt túlélni?”

— Szergej Alekszandrovics Romanov

E tragédia után Szergej zarándoklatra indult a Szentföldre – Palesztinába, a Jézus Krisztus életéhez és prédikációihoz kötődő helyekre.

Az utazás nagy hatással volt rá. Visszatérve megalapította a Cári Ortodox Palesztina Társaságot. A szervezet iskolákat és menedékházakat épített a zarándokok számára, segített a szállás, az étkezés és az orvosi ellátás biztosításában. Ennek köszönhetően a palesztinai utak az Orosz Birodalom kevésbé tehetős emberei számára is elérhetővé váltak.

A kortársak nem egyformán ítélték meg ezt a tevékenységet. Vlagyimir Nyikolajevics Lamzsdorf (Lamsdorf) diplomata, aki attól tartott, hogy a társaság politikailag beavatkozik a közel-keleti ügyekbe, élesen írt annak elnökéről:

„Szergej nagyherceg – egy együgyű alak, aki teljesen felelőtlen, de apró, becsvágyó és nyughatatlan intrikusok veszik körül, akik minden bizonnyal összekuszálják majd a dolgokat Jeruzsálemben, ahol minden, akár jelentéktelennek tűnő kérdésnek is előre nem látható következményei lehetnek.”

— Vlagyimir Nyikolajevics Lamzsdorf, „Napló. 1886–1890”

Ez nem a társaság munkájának elfogulatlan értékelése, hanem egy olyan hivatalnok személyes véleménye, aki kifejezetten nem kedvelte Szergej Alekszandrovicsot. Ez az ellenségesség a Lamzsdorf által lejegyzett, a nagyhercegről szóló többi történet olvasása szempontjából is fontos.

A súlyos állapotból való kilábalásban Szergejnek sokat segített leendő felesége, Jelizaveta Fjodorovna. Ő egy német hercegnő volt Hessen-Darmstadt (az egyik német állam uralkodó dinasztiája) házából, és Viktória brit királynő unokája.

Jelizavetának a leendő német császár, II. Vilmos is udvarolt, de apja az orosz nagyherceggel való házasságot választotta a lánya számára. Jelizaveta nemcsak feleség, hanem közeli barát is lett Szergej számára. Hét évvel az esküvő után önként felvette az ortodox hitet: ez a saját döntése volt, formálisan ezt nem követelték meg tőle.

„Hagyd, hogy az emberek kiabáljanak rólam, csak soha ne mondj egy szót sem az én Szergejem ellen. Állj ki mellette előttük, és mondd meg nekik, hogy imádom őt, ahogy az új hazámat is, és hogy ily módon tanultam meg szeretni az ő vallásukat is…”

— Jelizaveta Fjodorovna egy, a fivérének írt levelében új életéről

Lamzsdorf egészen másképp látta a házaspárt, és szembeállította őket egymással: „A szerénység és a báj éppoly sajátja Jelizaveta Fjodorovna nagyhercegnőnek, amennyire hiányzik ezekből a férje, Szergej nagyherceg.” 1889. november 1-jei bejegyzésében hozzátette:

„Azt hiszem, a szegény asszonynak olykor erősen éreznie kell szánalmas férje intellektuális, morális és fizikai nyomorúságát is.”

— Vlagyimir Nyikolajevics Lamzsdorf, „Napló. 1886–1890”

Ez a rendkívül ellenséges jellemzés inkább egy kortárs hozzáállásának bizonyítékaként értékes, semmint Szergej személyiségének vagy házasságának objektív diagnózisaként.

A nagyherceg homoszexualitása

A beszámolók szerint a házastársak kapcsolata inkább baráti volt. Nem születtek gyermekeik. A kortársak azt írták, hogy ez a házasság nehéz volt Jelizaveta számára, bár az emberek előtt megőrizte nyugalmát.

A fennmaradt levelek azt mutatják, hogy a házastársak között megmaradt a tisztelet és a meleg ragaszkodás. Törődtek egymással, és közeli hozzátartozókként viselkedtek. A hagyományos értelemben vett házastársi kapcsolat azonban valószínűleg nem létezett. Szergej nagyon gyengéden írt Jelizavetának:

„Elbűvöl a gondolat, hogy holnap láthatlak. Nagyon gyengéden csókollak.”

— Szergej Alekszandrovics Romanov, Jelizavetának írt levelében

Az Orosz Ortodox Egyház másként magyarázta a gyermekek hiányát. Az egyházi verzió szerint Szergej és Jelizaveta már az esküvő előtt tisztasági fogadalmat tett – megígérték, hogy testi intimitás nélkül élnek. Az ilyen frigyet „fehér házasságnak” nevezték: a házastársak együtt éltek, de úgy viszonyultak egymáshoz, mint fivér és nővér.

Az Orosz Birodalomban 1845-től volt érvényben a Büntető Törvénykönyv 995. cikkelye: a „férfikkal való fajtalankodásért” minden jogtól való megfosztás és négytől öt évig terjedő szibériai száműzetés járt. A történészek azonban kimutatták, hogy a törvényt szinte kizárólag parasztokkal, munkásokkal és városi marginális személyekkel szemben alkalmazták. Az arisztokrácia kimondatlan mentelmi jogot élvezett. Nyina Berberova, az emigráns írónő Pjotr Csajkovszkij zeneszerzőről írva felhozott egy példát erre a rendi egyenlőtlenségre: nem maga a nagyherceg szenvedett büntetést, hanem feltételezett partnere – egy ókori nyelveket oktató tanár:

„Ismert egy eset egy sokak által jól ismert emberrel, a latin és görög nyelv tanárával, a moszkvai főkormányzó, Szergej Alekszandrovics nagyherceg szeretőjével, akit elítéltek és akire három év »száműzetést« szabtak ki Szaratovba, majd visszatérhetett Moszkvába.”

— Nyina Berberova írónő, a „Csajkovszkij. Egy magányos élet története” című könyvből

A felső tízezer körében folyamatosan keringtek pletykák arról, hogy Szergej Alekszandrovics különös figyelmet fordít a fiatal tisztekre, különösen a szárnysegédekre. Számos fényképen látható Konsztantyin Baljasznij és Vlagyimir Gadon társaságában, akik gyakran kísérték őt. Természetesen a kortárs homofób történészek kategorikusan tagadják ezeknek a kapcsolatoknak a szexuális felhangját, kizárólag szoros bajtársiasságként értelmezve őket.

Az ilyen kapcsolatokról a legfelsőbb kormányzati körökben is beszéltek. Szergej Juljevics Vitte (Witte) pénzügyminiszter óvatosan fogalmazott, de szavainak értelme világos maradt:

„…folyamatosan körülvette őt néhány viszonylag fiatal férfi, akikkel különösen gyengéd barátságot ápolt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármiféle rossz hajlamai lettek volna, de bizonyos pszichológiai abnormitás, amely gyakran a fiatal férfiak iránti különös, szerelmes hozzáállásban nyilvánul meg, kétségtelenül megvolt benne.”

— Szergej Juljevics Vitte pénzügyminiszter, az „Emlékiratok” című könyvből

Utalások találhatók a szatirikus költészetben is. „A népek büszkesége” (Gordoszty narodov) című versében Vlagyimir Petrovics Mjatlev kamarás és szatirikus költő a cári család tagjait és környezetüket figurázta ki. A „moszkvai Serž-antokkal” (Szerzs-antokkal) kifejezés egy szójátékra épül: utal a „őrmester” (szerzsant) szóra és a Serž (Szergej) névre. Ezzel a költő a moszkvai főkormányzói posztot betöltő Szergej Alekszandrovicsra célzott.

A „keleti allűrös, szép csibészekről (kanaskákról)” szóló sor a kontextus alapján Baljasznij szárnysegédre utalt. A „kanaska” szó a „kanalja” (gazember, csibész) elavult, bizalmas kicsinyítőképzős alakja. Itt nem egy bűnözőt jelöl, hanem egy csúfolódó becenevet takar, egyfajta huncutot vagy ravasz fickót.

„Moszkvai »Szerzs-antokkal«

Fürge szárnysegédekkel,

Szép kanaskákkal

Keleti allűrökkel.”

— Vlagyimir Petrovics Mjatlev, „A népek büszkesége” című versből

A látszat kedvéért az arisztokraták gyakrabban tettek úgy, mintha mi sem történne, a férfiak pedig nem feltétlenül szerelemből, hanem a társadalmi elvárásoknak való megfelelés miatt kötöttek házasságot. Simon Karlinsky amerikai szlavista koncepciójára támaszkodva Dan Healey történész azt írta, hogy Szergej Alekszandrovics a birodalom „homoszexuális piramisának” csúcsán állt. Az uralkodó cár fivérének, majd nagybátyjának státusza érinthetetlenné tette az igazságszolgáltatás számára.

Nyíltabb pletykák is keringtek – például Szergej Alekszandrovics és Alekszandr Martinov, a Preobrazsenszkij ezred tisztjének és a nagyherceg udvara lovászatának vezetőjének (főlovászmesterének) közeli kapcsolatáról. Alekszandra Viktorovna Bogdanovicsnak, egy befolyásos szentpétervári szalon háziasszonyának naplójában Martinov tévesen szárnysegédként szerepel:

„Dorofejeva S., egy carszkoje szeló-i lakos, […] Azt mondta, hogy ott köztudott, hogy Szergej Alekszandrovics a szárnysegédjével, Martinovval él együtt, és hogy a feleségének nemegyszer javasolta, válasszon magának férjet a körülötte lévő férfiak közül. Látott egy külföldi újságot, amelyben az állt, hogy Párizsba érkezett le grand duc Serge avec sa maîtresse M-r un tel (Szergej nagyherceg a szeretőjével – X. Y. úrral). Tessék, micsoda botrányok!”

— Alekszandra Viktorovna Bogdanovics, a „Három utolsó egyeduralkodó” című naplóból

Hasonló feljegyzést hagyott hátra Borisz Vlagyimirovics Nyikolszkij – költő, jogász és a monarchista mozgalomhoz kötődő jobboldali publicista. A bejegyzés 1899. március 24-re datálódik, az első összoroszországi diáksztrájk tetőpontjára. A Szentpétervári Egyetem diákjainak február 20-i szétkergetése után a zavargások átterjedtek Moszkvára, Kijevre, Harkovra és más egyetemi városokra. A jobboldali körökben ezeket az eseményeket Vitte apparátusi manővereivel – „bukfenceivel” – hozták összefüggésbe, amiben a monarchisták az engedményekre való hajlandóság jelét látták.

Ennek fényében Nyikolszkij azon elmélkedett, ki foglalhatna el határozott pozíciót a trón mellett:

„Még mindig remélem, hogy a bukfencezés jelentősen alábbhagy, ha Szergej Alekszandrovics nagyherceget kinevezik valahová Pétervárra – például az Államtanács elnökévé. Mégiscsak reménykedem benne – bár pederaszta, de legalább nem tolvaj, és konzervatív beállítottságú.”

— Borisz Vlagyimirovics Nyikolszkij naplója, 1899. március 24. A tisztségre vonatkozó feltételezés politikai fantázia volt: 1899-ben, és egészen 1905-ig, az Államtanács elnöke Mihail Nyikolajevics nagyherceg maradt. A homoszexualitás megemlítése itt a környezet jellemzőjeként fontos: a politikai és művelt körökben ez minden bizonnyal köztudott volt. Még a meggyőződéses monarchista Nyikolszkij is tényként említi, és a beszélgetést a politikai számítások síkjára tereli.

Erről a barikád túloldalán is tudtak – az önkényuralom politikai ellenfeleinek körében. Az anarchizmus ismert teoretikusa, Pjotr Kropotkin az „Egy forradalmár emlékiratai” (1902) című könyvében átlátszó utalást tett a nagyherceg homoszexualitására. Azokban az években az azonos neműek iránti vonzalmat gyakran az orvostudomány nyelvén írták le, ezért Kropotkin így fogalmazott:

„Szergej Alekszandrovics a pszichopatológia területéhez tartozó bűneiről híresült el.”

— Pjotr Kropotkin, „Egy forradalmár emlékiratai”

Alekszandr Nyikolajevics Bohanov modern történész azt írta, hogy az ilyen pletykákat különösen buzgón terjesztette a nagybátyja felesége, Olga Fjodorovna nagyhercegné. A felső tízezerben a birodalom legnagyobb pletykafészkének tartották: könnyedén terjesztett rosszindulatú pletykákat azokról, akiket nem kedvelt. Egyik veszekedésük alkalmával „szodomitának” nevezte Szergej Alekszandrovicsot. Kölcsönös volt közöttük az ellenszenv: Szergej nem titkolta, hogy sem őt, sem a fiait nem bírja elviselni.

Amikor 1891-ben Szergejt kinevezték moszkvai főkormányzóvá, Vlagyimir Lamzsdorf diplomata, a leendő külügyminiszter, aki maga is homoszexuális hírnévvel rendelkezett, lejegyzetelt egy viccet: „Moszkva eddig hét dombon állt, most pedig egy dombon (bugoron) kell állnia”. Itt egy szójáték rejtőzik: a „bugor” jelentése magaslat, de hangzásában hasonlít a francia bougre szóra, ami abban az időben „szodomitát” jelentett. A vicc tehát az új főkormányzó hírnevére célzott.

Nem sokkal ezelőtt, 1891. március 26-án, Lamzsdorf feljegyezte a Mihail Onu diplomata által elmesélt történetet a nagyhercegi család gyermektelenségéről és Jelizaveta Fjodorovna ortodox hitre téréséről:

„Most úgy vélik, hogy a nagyhercegnő, aki nagyon szomorú volt amiatt, hogy nincsenek gyermekei, a közelmúltban találkozott Kronstadti János atyával, aki imádkozott érte, és azt tanácsolta neki, hogy imádkozzon és térjen át az ortodox hitre. Állítólag egy idő után megjelentek a terhesség első jelei, és a nagyhercegnő olyan boldog volt és annyira megdöbbent ezen, hogy azonnal elhatározta: áttér a mi nemzeti hitünkre. Tekintettel a nagyhercegnek tulajdonított bizonyos sajátosságokra, ezt a terhességet csodának magyarázzák. Kapnyiszt gróf gonoszul megjegyezte ezzel kapcsolatban, hogy ez csakis „szeplőtelen fogantatás” lehet.”

— Vlagyimir Nyikolajevics Lamzsdorf, „Napló. 1891–1892”

Lamzsdorf ezt a történetet az „úgy vélik” és „állítólag” szavakkal jelzi, a záró poént pedig Pjotr Kapnyiszt grófnak tulajdonítja. A bejegyzés tehát nem a terhességről vagy a házastársi kapcsolatok ténybeli oldaláról tanúskodik, hanem az udvari pletykákról: Szergej szexuális hírnevét összekötötték házassága gyermektelenségével.

Ugyanebben az évben, 1891-ben Szergej öccse, Pavel Alekszandrovics nagyherceg személyes tragédiát élt át: felesége belehalt a szülésbe. Később morganatikus házasságot kötött – egy nem azonos rangú nőt vett feleségül. A cári családban egy ilyen frigyet elfogadhatatlannak tartottak, és Pavel Alekszandrovics kénytelen volt elhagyni Oroszországot.

Gyermekeinek – Marijának és Dmitrijnek (aki homoszexuális volt és később Feliksz Juszupov szeretője lett) – gondozását Szergej és Jelizaveta vállalta magára. Gyakorlatilag ők lettek a gyerekek szülei. A főkormányzói rezidencián (ez ma a moszkvai városháza épülete a Tverszkaja utcában) külön szobákat kaptak. Maga Szergej Alekszandrovics a földszinten, Jelizaveta Fjodorovna a harmadik emeleten lakott.

A liberális ellenzék gyakran használta a nagyherceg homoszexualitását a hatalom morális hanyatlásának metaforájaként. Az Első Állami Duma képviselője, Vlagyimir Pavlovics Obnyinszkij kadet publicista élesen és ellenségesen írt Szergej Alekszandrovicsról. A herceg magánéletét összekapcsolta felesége boldogtalanságával, és azzal vádolta, hogy hatással volt unokaöccsére, Dmitrijre:

„Ez a száraz, kellemetlen ember, aki már akkor befolyásolta fiatal unokaöccsét [itt Dmitrij Pavlovicsra utal], az arcán viselte annak az őt felemésztő bűnnek a markáns jeleit, amely elviselhetetlenné tette felesége, Jelizaveta Fjodorovna családi életét, és – a helyzetében természetesnek mondható fellángolások során át – a szerzetességbe vezette őt.”

— Vlagyimir Pavlovics Obnyinszkij, az „Az utolsó egyeduralkodó” című könyvből Ezt a gondolatot Obnyinszkij továbbfejlesztette, úgy állítva be azt, mint a felsőbb társadalom és a hadsereg egy általánosabb jelenségének részét:

„A szégyenletes bűnnek adózott Pétervár számos ismert embere, színészek, írók, zenészek, nagyhercegek is. Nevük mindenki ajkán forgott, sokan nyíltan kérkedtek életmódjukkal. […] Különös volt az is, hogy a bűnben nem a gárda minden ezrede szenvedett. Abban az időben például, amikor a preobrazsenszkijek – parancsnokukkal együtt – szinte kivétel nélkül hódoltak neki, a testőrhuszárok (lejb-guszárok) természetességgel tűntek ki vonzalmaikban.”

— Vlagyimir Pavlovics Obnyinszkij, az „Az utolsó egyeduralkodó” című könyvből

Ezzel Obnyinszkij arra célzott, hogy a Preobrazsenszkij ezred parancsnoka, Konsztantyin Konsztantyinovics is ehhez a körhöz tartozott. A fivérek valóban nagyon közel álltak egymáshoz, és egész életükben barátok voltak. Konsztantyin naplóiban találhatók utalások azonos neműekkel folytatott kapcsolataira.

Felnőve Dmitrij valóban közel került Feliksz Juszupov herceghez, aki nyílt homoszexuális kapcsolatairól volt ismert. II. Miklós cár azt tervezte, hogy az unokaöccsét legidősebb lányával, Olgával házasítja össze, de Grigorij Raszputyin beszámolt a cári családnak Dmitrij és Juszupov kapcsolatának jellegéről. Az eljegyzést felbontották. Ez a konfliktus volt az egyik indíték, amely arra indította őket, hogy 1916-ban megszervezzék Raszputyin meggyilkolását.

Moszkva főkormányzója

„Gyakran volt magabiztos. Ilyen pillanatokban megfeszült, a tekintete keménnyé vált… Ezért az emberekben téves benyomás alakult ki róla. Miközben hideg és büszke embernek tartották, nagyon sokaknak segített, de ezt szigorú titokban tette.”

— Ernő Lajos (Ernst Ludwig), Jelizaveta Fjodorovna bátyja, az „Emlékiratok” című művéből

A moszkvai főkormányzói tisztség nemcsak Moszkva, hanem számos szomszédos terület felett is hatalmat adott. Ebben a pozícióban Szergej Alekszandrovics a felvilágosítással foglalkozott, segített a szegényeken, támogatta a város tudományos és kulturális életét.

Több mint kilencven szervezetnek és társaságnak adományozott pénzt, köztük a Vak Gyermekek Gondozására, Nevelésére és Oktatására Létrejött Társaságnak, a Nemzeti Egészségügyi Társaságnak, a Moszkvai Építészeti Társaságnak, a Természettudományok Kedvelőinek Társaságának és az Orosz Zenei Társaságnak. Szergej Alekszandrovics hozta létre a Szegény Szülők Gyermekeit Gyámolító Társaságot: az ő adományainak köszönhetően a Moszkvai Kormányzóságban ingyenes menedékházak és bölcsődék nyíltak.

Szergej Alekszandrovics figyelmet fordított a kultúrára is. Régészeti leleteket és műalkotásokat adományozott a Vörös téri Cári Történeti Múzeumnak (a mai Állami Történeti Múzeum). Az ő ideje alatt a múzeum jelentős kulturális központtá vált: kiállításokat, előadásokat és koncerteket kezdtek ott rendezni. A herceg részt vett a Volhonkán épülő Szépművészeti Múzeum – a leendő A. Sz. Puskin Állami Szépművészeti Múzeum – létrehozásában is.

Az ő idejében Moszkva technológiailag is jelentősen megváltozott: megjelentek a városban az első elektromos utcai lámpák, és elindult az első elektromos villamos. A herceg megtiltotta a gyáraknak, hogy a hulladékot a Moszkva folyóba engedjék, hogy javítsa a város közegészségügyi helyzetét. Az ő kezdeményezésére nyíltak meg a Moszkvai Egyetem első diákotthonai. Az ő vezetése alatt fejeződött be a Mityiscsi vízvezeték új szakaszának építése – az a rendszer, amely tiszta vízzel látta el Moszkvát.

Szolgálati idejének volt egy komor epizódja is. 1896 májusában, II. Miklós koronázása idején a Hodinka-mezőn tömegszerencsétlenség történt. Az emberek az ünnepi osztogatásokra és rendezvényekre érkeztek, a tömeg irányíthatatlanná vált, pánik tört ki, és közel 1400 ember vesztette életét. Az ünnepségek megszervezésével a Cári Udvari Minisztérium foglalkozott, amelyet kivontak a moszkvai közigazgatás ellenőrzése alól. A rendért a rendőrség felelt Alekszandr Vlaszovszkij moszkvai rendőrfőkapitány vezetésével. Maga Szergej Alekszandrovics ezt írta a naplójába: „Minden egyetlen rendőrfőkapitányra fog hullani…”. A vizsgálat eredményeként Vlaszovszkijt felmentették tisztségéből, a politikai ellenfelek azonban célzatosan a nagyherceget hibáztatták, és Hodinkai hercegnek nevezték el.

Alekszej Szuvorin megőrzött egy példát arra, hogyan használták ezt a gúnynevet az utcai politikai szatírában:

„Szergej Alekszandrovics nagy[herceg] visszatért Moszkvába. A villanyoszlopokról a rendőrség tépkedte le a plakátokat: »Visszatér Hodinkai herceg, hogy őrizze a Vaganykovói temetőt«.”

— Alekszej Szergejevics Szuvorin, „Napló”

A bejegyzés a katasztrófa utáni társadalmi ellenségesség erejét mutatja, de önmagában nem bizonyítja a nagyherceg felelősségét a tolongásért.

A politikában Szergej Alekszandrovics következetes konzervatív volt. Richard Wortman történész szerint a herceg a „moszkvai forgatókönyvet” hajtotta végre – a monarchia azon kísérletét, hogy visszatérjen a nemzeti-vallási gyökerekhez. Ellenezte a liberális reformokat, nem támogatta az alkotmány és a választott hatalmi szervek gondolatát. A herceg támogatta az úgynevezett zubatovi szakszervezeteket – Szergej Zubatov rendőrtisztisviselő után, aki az ellenőrzött munkásszervezetek ötletét szorgalmazta. Ennek az volt a lényege, hogy engedélyezzék a munkásoknak az állam felügyelete alatti egyesülést, és ezáltal kiszorítsák a forradalmi szervezeteket.

Tisztségében a zsidóellenes kampány könyörtelen végrehajtójává vált. 1891 tavaszán III. Sándor rendeletet írt alá a zsidók Moszkvából való kitelepítéséről, és a herceg irányította ezt a folyamatot. A rendőrségi razziák eredményeként 20 000 és 35 000 közötti zsidó kézművest és kiskereskedőt deportáltak a városból.

Amikor az elégedetlenség országszerte nőtt, és a forradalmi hangulat erősödött, Szergej Alekszandrovics 1905. január 14-én benyújtotta lemondását, és távozott a főkormányzói posztról. Ekkorra a Szocialista Forradalmár Párt (eszer) már halálra ítélte őt.

A gyilkosság

Az eszerek a 20. század elejének egyik forradalmi pártja voltak, akik megengedték a hivatalnokok és a hatalom képviselői elleni terrort.

A forradalmárok Szergej Alekszandrovicsot a „reakciós párt” egyik legfőbb képviselőjének tartották – így nevezték azokat, akik védték az önkényuralmat és elnyomták a változásokat. Őt nevezték a Romanov-dinasztia érdekeinek „legkönyörtelenebb és legkövetkezetesebb kifejezőjének”.

Lemondása után Szergej Alekszandrovics továbbra is Moszkvában élt. Számos fenyegető levelet kapott, és megértette, hogy megölhetik, ezért gyakran egyedül, szárnysegédek és a családja nélkül ment ki, nem akarva veszélybe sodorni őket. Sokéves szárnysegédje, Vlagyimir Dzsunkovszkij visszaemlékezései szerint a nagyherceg védelme nagyon rosszul volt megszervezve.

Közben az eszerek Harci Szervezete – a párt terrorista szárnya – tanulmányozta a napirendjét, az útvonalait és a védelmének gyenge pontjait.

1905. február 4-én (17-én) délután három óra körül a Kreml falain belül robbanás dörrent. Szergej Alekszandrovics, szokásához híven, elhagyta a Nyikolajevszkij-palotát. Amikor a hintó a Nyikolszkaja-torony mellett haladt el, Ivan Kaljajev eszer terrorista egy bombát dobott rá. A robbanás ereje akkora volt, hogy a nagyherceg testét darabokra szakította. A kocsis halálos sebeket kapott, a szomszédos épületek ablakai pedig betörtek.

Jelizaveta ebben a pillanatban a Nyikolajevszkij-palotában tartózkodott. Amikor megtudta, mi történt, az elsők között rohant a helyszínre. Kiabálás és hisztéria nélkül, némán, a saját kezével szedte össze férje maradványait.

„A hétköznap ellenére ezres tömegek igyekeznek a Kremlbe, hogy megadják a végtisztességet, és fejet hajtsanak a mártírhalált halt Nagyherceg hamvai előtt.”

— „Kormányzati Közlöny” (Pravityelsztvennij vesztnyik). 1905. február 24., 33. szám Szergej Alekszandrovics földi maradványait a Csudov-kolostorban helyezték örök nyugalomra, amely akkoriban a Kreml területén állt. 1906. július 17-én a sírja fölött felszenteltek egy kifejezetten erre a célra épített sírtemplomot. A nagyherceg halálának helyszínén Viktor Vasznyecov festőművész tervei alapján egy emlékkeresztet állítottak. A keresztre az evangéliumból vett idézetet vésték: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” – Krisztus szavai a gonosztevők megbocsátásáról.

Emlékezet és feledés

Férje halála után Jelizaveta Fjodorovna lemondott a világi életről, és az emberek megsegítésének szentelte magát. Moszkvában, a Bolsaja Ordinkán megalapította a Márta és Mária (Marfo-Mariinszkaja) Irgalmasság Rendjét. A polgárháború idején, 1918-ban a bolsevikok letartóztatták Jelizaveta Fjodorovnát. Később Alapajevszk közelében meggyilkolták.

Az októberi forradalom után az új hatalom mindent megsemmisített, ami a cári családra emlékeztetett. 1918. május 1-jén lerombolták a Szergej Alekszandrovics halálának helyszínén álló emlékkeresztet. A Kreml parancsnokának visszaemlékezései szerint a kormány elnöke, Vlagyimir Lenin személyesen dobott kötelet az emlékműre, és más vezetőkkel együtt húzta azt. 1929-ben a bolsevikok a Csudov-kolostort is lerombolták, felrobbantva azt a templomot, amely alatt a nagyherceg sírja volt. Szergej Alekszandrovics maradványait törmelék temette maga alá.

Évtizedekkel később, a Kremlben folytatott régészeti ásatások során megtalálták Szergej Alekszandrovics maradványait. 1995-ben átszállították őket a moszkvai Novoszpasszkij-kolostorba – a Romanov-család temetkezési helyére. Ott újra felállítottak egy, az elpusztított emlékmű mintájára készült emlékkeresztet. A másolatát a Kremlben is elhelyezték.

A nagyherceg alakja a mai napig történelmi viták tárgya. A homofób tradicionalisták egy része eszményi államférfiként és szent vértanúként tiszteli, miközben a homoszexualitására vonatkozó minden bizonyítékot rágalomként utasít el. A monarchisták körében mozgalom is indult a szentté avatásáért – azért, hogy az egyházi hagyományban szentként ismerjék el. A belső tiszteletadás céljából még ikonokon is ábrázolják.

Másrészről, a kutatók a kortársak naplóinak széles körére támaszkodnak – a miniszter Lamzsdorftól a meggyőződéses monarchista Nyikolszkijig. A múltban a történészek gyakran próbálták Szergej Alekszandrovics vallási szigorát és kemény konzervativizmusát a titkolt szexualitásáért járó egyszerű pszichológiai kompenzációra visszavezetni. Ma azonban ez a nézet leegyszerűsítőnek tűnik: jobboldali nézetei és hite mélyen őszinték voltak.

A modern orosz LMBT-történelem számára Szergej Alekszandrovics életrajza azért fontos, mert megmutatja a múlt teljes összetettségét. A homoszexuálisok mindig is szerves részét képezték az orosz történelemnek, bármilyenek is voltak a politikai nézeteik, és jelen voltak a társadalom minden szintjén, egészen az uralkodó cári családig.

Irodalom és források

• Berberova, Nyina Nyikolajevna. Csajkovszkij. Egy magányos élet története (Чайковский. История одинокой жизни).
• Bogdanovics, Alekszandra Viktorovna. A három utolsó egyeduralkodó (Три последних самодержца). Moszkva; Leningrád: L. D. Frenkel Kiadó, 1924.
• Bohanov, Alekszandr Nyikolajevics. II. Miklós (Николай II). Moszkva: Molodaja gvardija, 1997.
• Szergej Alekszandrovics Romanov nagyherceg: életrajzi anyagok (Великий князь Сергей Александрович Романов: биографические материалы). 1. könyv: 1857–1877. Moszkva: Novoszpasszkij-kolostor, 2006.
• Vitte, Szergej Juljevics. Emlékiratok (Воспоминания).
• Vjatkin, Valerij Viktorovics. „Szergej Alekszandrovics nagyherceg: erkölcsi fejlődésének kérdéséhez” (Великий князь Сергей Александрович: к вопросу о его нравственном становлении). Az Altáji Állami Egyetem Hírei (Известия Алтайского государственного университета), 4-1 (72). sz. (2011): 34–40.
• Kon, Igor Szemjonovics. Holdfény hajnalban: az azonos neműek szerelmének arcai és maszkjai (Лунный свет на заре: лики и маски однополой любви). Moszkva: Olimp; ACT, 1998.
• Kropotkin, Pjotr Alekszejevics. Egy forradalmár emlékiratai (Записки революционера).
• Lamzsdorf, Vlagyimir Nyikolajevics. Napló. 1886–1890 (Дневник. 1886–1890). Moszkva; Leningrád: Állami Kiadó, 1926.
• Lamzsdorf, Vlagyimir Nyikolajevics. Napló. 1891–1892 (Дневник. 1891–1892). Moszkva; Leningrád: Academia, 1934.
• Ludwig, Ernő (Ernst Ludwig). Emlékiratok [Erinnerungen].
• Moszolov, Alekszandr Alekszandrovics. Az utolsó cár udvarában (При дворе последнего императора).
• Mjatlev, Vlagyimir Petrovics. „A népek büszkesége” (Гордость народов).
• Nyikolszkij, Borisz Vlagyimirovics. „Napló” (Дневник). Orosz Föderáció Állami Levéltára (GA RF), 588. fond, 1. opisz, 1475. akta. 1899.
• Obnyinszkij, Vlagyimir Pavlovics. Az utolsó egyeduralkodó (Последний самодержец).
• Szekacsov, Vjacseszlav. „Szergej Alekszandrovics nagyherceg: zsarnok vagy mártír?” (Великий князь Сергей Александрович: тиран или мученик?). Nyeszkucsnij szad, 3 (14). sz. (2005).
• Szuvorin, Alekszej Szergejevics. Napló (Дневник). Moszkva: Független újság (Nyezaviszimaja gazeta), 2000.
• Wortman, Richard. A hatalom forgatókönyvei. Mítosz és ceremónia az orosz monarchiában [Scenarios of Power: Myth and Ceremony in Russian Monarchy]. Moszkva: OGI, 2002.
• Healey, Dan. Egy másik történelem. Szexuális és nemi máskéntgondolkodás a forradalmi Oroszországban [Homosexual Desire in Revolutionary Russia: The Regulation of Sexual and Gender Dissent]. Moszkva: ROSZSZPEN, 2008.

A nagyherceg és Jelizaveta Fjodorovna házassága gyermektelen maradt, és amikor a városban elterjedt a nagyhercegnő terhességének híre, a naplóban megjelent egy újabb anekdota:

„Tekintettel a nagyhercegnek tulajdonított bizonyos sajátosságokra, ezt a terhességet csodának magyarázzák. Kapnyiszt gróf gonoszul megjegyezte ezzel kapcsolatban, hogy ez csakis „szeplőtelen fogantatás” lehet.”

— Vlagyimir Lamzsdorf, „Napló. 1891–1892”

Egy másik homoszexuális iránti szolidaritásnak nyoma sincs ezekben a feljegyzésekben: a férfiak iránti közös vonzalom nem akadályozta meg Lamzsdorfot abban, hogy a város legrosszindulatúbb anekdotáit mesélje újra a nagyhercegről. Lamzsdorf ellenségesen viszonyult a nagyherceghez, és már 1889. november 1-jén ezt írta a feleségéről:

„Azt hiszem, a szegény asszonynak olykor erősen éreznie kell szánalmas férje intellektuális, morális és fizikai nyomorúságát is.”

— Vlagyimir Lamzsdorf, „Napló. 1886–1890”