Ivan Dmitrijev, a fiatal kegyencek és az azonos nemű vonzalom »A két galamb« és »A két barát« című mesékben

Ivan Ivanovics Dmitrijev (1760–1837) a 18–19. század fordulójának jelentős szentimentalista költőjeként és olyan államférfiként vonult be a történelembe, aki I. Sándor császár alatt az igazságügy-miniszteri rangig vitte.

A hivatalos életrajzokban szigorú és racionális adminisztrátorként jelenik meg. A források és emlékiratok azonban arra utalnak, hogy rendszeresen tehetséges fiatalemberek vették körül. Agglegény élete, a kötődéseinek jellegéről szóló pletykák és a nyilvános botrányok hiánya egy olyan ember képét rajzolják ki, akinek magánéletét óvták a nyilvánosságtól, de a közvetett bizonyítékokból mégis kiolvasható.

Dmitrijev a nemesi körökben széles körben olvasott íróként és műfordítóként is ismert volt. Fordításaiban gyakran eltért az eredeti szövegtől. Különösen tanulságos az 1795-ös év: amikor Jean de La Fontaine francia meseíró két állatmeséjét – „A két galamb” és „A két barát” címűeket – ültette át oroszra, Dmitrijev megváltoztatta az eredetit, és a barátságról szóló történeteket gyakorlatilag észrevehető homoerotikus felhangú művekké alakította (mindkét vers teljes szövege a cikk végén található).

Életrajz és a kor kontextusa

Ivan Dmitrijev egy ősi nemesi családból származott, amely a szmolenszki hercegekre vezette vissza eredetét. Édesanyja a tehetős Beketov családhoz tartozott. A leendő költő 1760. szeptember 21-én született apja Bogorodszkoje nevű birtokán, Szizrany közelében. Alapfokú oktatását otthon kapta, majd néhány évet egy szimbirszki magánpanzióban töltött, ezt követően pedig apja irányítása alatt folytatta tanulmányait.

Az ifjúkorában olvasott könyvek közül különösen nagy hatással volt rá Antoine François Prévost francia író, páter Mémoires et aventures d’un homme de qualité (Egy nemesember emlékiratai és kalandjai; oroszul G. márki kalandjaiként ismert) című regénye. Mivel az orosz fordítás ötödik és hatodik kötete nem jutott el Szimbirszkbe, a fiatalember a francia eredetihez fordult: először szótárral olvasta, majd fokozatosan tökéletesen elsajátította a nyelvet.

Felnőtté válása egy bonyolult történelmi időszakra esett. Az 1773–75-ös Pugacsov-féle felkelés idején a család elhagyta a birtokot, és Moszkvába költözött. Az anyagi nehézségek miatt az apa katonai pályára adta fiait. 1772-ben Dmitrijevet közlegényként besorozták a Szemjonovszkij testőrezredbe – az orosz hadsereg egyik kiváltságos alakulatába, amely többek között udvari feladatokat is ellátott. Később az apa Szentpétervárra vitte Dmitrijevet, ahol elvégezte az ezrediskolát, és megkapta első tiszti rangjait.

Dmitrijev Szemjonovszkij ezredbeli szolgálata tükröződik a kortársak emlékirataiban. Filipp Filippovics Vigel (1786–1856) memoáríró a Jegyzetek (Zapiszki) című művében a következő jellemzést hagyta róla:

„Amikor Pál trónra lépésekor örökösét [Sándort] a Szemjonovszkij ezred parancsnokává tette, Ivan Ivanovics Dmitrijev kapitány volt benne. Férfias szépsége lenyűgözte az ifjút; szellemessége szórakoztatta és elragadta bajtársait, miközben jelenlétében valami veleszületett komolyság visszafogta vidámságuk túlzott kitöréseit: tiszteletteljesen élvezték társaságát.”

— Filipp Vigel, „Jegyzetek”

Dmitrijev irodalmi képességei korán megmutatkoztak. 1777-ben Nyikolaj Ivanovics Novikov újságíró és kiadó hatására kezdett el írni, főleg szatirikus verseket (később korai zsengéinek egy részét megsemmisítette). 1783-ban megismerkedett távoli rokonával, a leendő íróval és történetíróval, Nyikolaj Mihajlovics Karamzinnal, aki hamarosan közeli barátja lett.

Az 1780-as évek végére Dmitrijev szilárdan beilleszkedett az irodalmi körökbe: közelebb került Gavriil Romanovics Gyerzsavin költőhöz, megismerkedett Gyenyisz Ivanovics Fonvizin drámaíróval és más irodalmárokkal. 1791-ben Karamzin a Moszkovszkij zsurnal (Moszkvai Folyóirat) lapjain publikálta Dmitrijev érett műveit. Ezek közül kiemelkedett „A galambocska” (Galubok; a vers kezdősora: „Nyög a kékesszürke galambocska”) című dal, amely gyorsan népszerűvé vált, és hamarosan meg is zenésítették.

▶️ „Nyög a kékesszürke galambocska” (YouTube)

Dmitrijev háza fiatal szerzők találkozóhelyévé vált. Megfordult ott a kezdő író, Ivan Andrejevics Krilov is. Dmitrijev, miután figyelmesen elolvasta első szövegeit, rámutatott a legmegfelelőbb irányra, megjegyezve, hogy az igazi hivatása a meseírás (fabula). Ezt követően Krilov folyamatosan az állatmesék műfajában kezdett alkotni. Később, 1811-ben Dmitrijev segített a fiatal Alekszandr Szergejevics Puskinnak bejutni a Carszkoje Szelo-i Líceumba.

Dmitrijev hivatali karrierje is sikeresen alakult. 1806-ban I. Sándor császár meghívására szenátori tisztséget vállalt, 1810-ben pedig igazságügy-miniszterré nevezték ki. Ezen a poszton Dmitrijev az igazságszolgáltatási rendszer rendbetételére törekedett: csökkentette az instanciák számát, és az ügyintézés felgyorsítását szorgalmazta. Mivel szigorúan ragaszkodott a hivatali szabályokhoz, és kerülte az udvari intrikákat, gyakran keveredett konfliktusba befolyásos tisztviselőkkel. A folyamatos panaszok 1814-es lemondásához vezettek, amelyet I. Sándor látható sajnálattal fogadott el.

A szolgálatból való távozása után Dmitrijev Moszkvában telepedett le, a Pátriárka-tavak (Patriarsi prudi) közelében. Ott vezette azt a bizottságot, amely az 1812-es moszkvai tűzvész károsultjainak segített. Ezért a munkájáért Dmitrijev valóságos titkos tanácsosi (gyejsztvityelnij tajnij szovetnyik) rangot és a Szent Vlagyimir-rend I. fokozatát kapta. Ezzel állami karrierje gyakorlatilag véget ért.

Kortársai a szigor és a tipikus földesúri életmód ötvözetét figyelték meg benne. Ugyanaz a Vigel ezt írta:

„Mint minden rendkívüli emberben, benne is sok ellentmondás volt: minden kimért, illedelmes, tiszta, sőt pedáns volt benne, mint egy németben; mégis, szokásai, ízlése teljesen olyan volt, mint egy orosz földesúré: a kvasz, a pirog, és legfőképpen a tejszínes málna volt az élvezete. Szerette az udvari bolondokat is, de ebbe a szerepbe általában a fennhéjázó fűzfarímelőket avatta be. Sokan önzőnek tartották, mert agglegény volt és hidegnek tűnt. Kevés embert szeretett, de azokat forrón; a többieknek mindig jót kívánt; mit is kívánhatnánk többet egy emberi szívtől?”

— Filipp Vigel, „Jegyzetek”

Dmitrijev soha nem nősült meg. 1801-ben komolyan készült a házasságra Anna Lvovna Puskinával (Alekszandr Puskin nagynénjével), az esküvőre azonban végül nem került sor. A meg nem valósult házastársak megőrizték meleg kapcsolatukat, és később a keresztszülőség révén rokonságba is kerültek. A költő magánéletének egyéb részleteit gondosan titkolták a nyilvánosság elől.

Utolsó éveiben szinte el sem hagyta Moszkvát: átdolgozta korai műveit, és megírta a „Visszapillantás az életemre” (Vzgljad na moju zsizny) című emlékiratait. Ivan Dmitrijev 1837. október 15-én hunyt el, és a Donszkoj-temetőben temették el.

Dmitrijev lehetséges homoszexualitása

I. Sándor korában a felső tízezer körében létezett egyfajta rejtett tolerancia az azonos neműek kapcsolataival szemben. Nyilvánosan nem tárgyalták az ilyen viszonyokat, de magánbeszélgetésekben tudtak róluk. Ez a tolerancia nagyrészt a jogi vákuumnak volt köszönhető: a még I. Péter idején bevezetett katonai szabályzat szigorúan büntette a férfival való fajtalanságot (muzselozssztvo), de ezt a normát kizárólag a katonákra alkalmazták a hadseregbeli fegyelem fenntartása érdekében. Olyan világi törvény, amely a civilek magánjellegű, önkéntes homoszexuális kapcsolatait üldözte volna, az akkori Orosz Birodalomban nem létezett. A helyzet csak 1832-ben változott meg, amikor I. Miklós császár jóváhagyta a „Büntető- és javítóintézeti büntetések törvénykönyvét”, amelynek 995. cikkelye első alkalommal kriminalizálta az önkéntes férfival való fajtalanságot minden társadalmi réteg számára.

Ennek a jogi láthatatlanságot biztosító ablaknak köszönhetően az arisztokrácia élhetett a magánélet sérthetetlenségéhez való jogával. A fővárosi közegben az azonos neműek kapcsolatai gyakran pártfogással (mecenatúrával) párosultak. A befolyásos méltóságok tehetséges fiatal férfiakból álló köröket alakítottak ki maguk körül, és gyors hivatali előmenetelt biztosítottak számukra. A kortársak például nyíltan homoszexuális hajlamokat tulajdonítottak a szellemi ügyek és a népoktatás miniszterének, Alekszandr Nyikolajevics Golicin hercegnek.

A kortársak beszámolói alapján Dmitrijev is hasonlóan járt el. Igazságügy-minisztersége idején leggyakrabban fiatal és vonzó asszisztensek vették körül. A legkifejezőbb beszámolót Vigel hagyta ránk. Leírva Dmitrijev miniszteri tisztségének első heteit, a következőket jegyezte meg:

„Nem telt el egy hónap, miután Dmitrijevet kinevezték igazságügy-miniszternek, és hamarosan megérkezett Pétervárra; de nem egyedül jött, hanem egy kis létszámú, de válogatott kíséretet hozott magával. Három ifjú kísérte, Milonov, Grammatyik és Daskov; az első kettő még csak költő volt, az utóbbi viszont azzá lehetett, amivé csak akart.”

— Filipp Vigel, „Jegyzetek”

Az említett „válogatott kíséretben” ott volt a tizennyolc éves elégikus költő, Mihail Vasziljevics Milonov és a filológus Nyikolaj Fjodorovics Grammatyin (Vigel emlékiratainak kiadásaiban a vezetéknevét gyakran „Grammatyik”-nak torzították).

A harmadik, a huszonegy éves Dmitrij Vasziljevics Daskov 1810-ben került át a moszkvai archívumból Pétervárra, közvetlenül Dmitrijev irányítása alá. Az idősebb mentor és a fiatal asszisztens kapcsolata a homoszociális karrierlift példája volt, amely intellektuális és valószínűleg érzelmi közelségen alapult. Daskov később az „Arzamasz” irodalmi társaság egyik alapítója lett, majd 1832–39 között megismételte pártfogója útját, és ő is az igazságügy-miniszteri posztot töltötte be.

Dmitrijevtől származó, vagy olyan dokumentumok, amelyek egyértelműen megerősítenék homoszexuális kapcsolatait, nem maradtak fenn. A kortársak számos utalása azonban homoerotikus hajlamokat sejtet nála. Egy másik epizódban Vigel egy olyan történetet idéz, amely megmutatja, mennyire valószínűtlennek tűnt a pétervári társadalom számára az a gondolat, hogy a miniszter szerelmi viszonyt folytatna egy nővel:

„Dmitrijev barátja volt Szeverinnek, és még inkább a feleségének, aki sokkal okosabb és műveltebb volt a férjénél. Ebből arra következtettek, hogy a szeretője volt, sőt még apai jogokat is tulajdonítottak neki a tőle született fiúra vonatkozóan, bár az asszony púpos volt és egy igazi szörnyeteg. Ez színtiszta hazugság volt, nem pedig rágalom: mert Dmitrijevet senki sem akarta elítélni egy ilyen hőstettért.”

— Filipp Vigel, „Jegyzetek”

Ez a töredék egy megrögzött elképzelést tükröz: a Dmitrijev férfiakkal való kapcsolatairól szóló pletykák sokkal hihetőbbnek tűntek a kortársak számára, mint a Dmitrij Petrovics Szeverin diplomata feleségével folytatott viszonyáról szóló szóbeszédek.

Azonos nemű vonzalom Dmitrijev poétikájában

Dmitrijev lehetséges homoszexualitására vonatkozóan a legfőbb információforrást saját szövegei jelentik.

Verseinek többségében a költő megőrizte a külsőleg kifogástalan imázst, és követte a szentimentalizmus normáit. Lírai hőse általában egy feltételezett szívhölgy után vágyakozott, akit leggyakrabban Chloénak vagy Phillisnek (Fillidának) nevezett. Ez önmagában még nem utal képmutatásra: a 19. század elején a kettős életet elterjedt jelenségnek tekintették.

Az orosz szentimentalizmus, amely programszerűen a kivételes érzékenységre, a melankóliára és a lélek legfinomabb rezdüléseire fókuszált, megteremtett egy olyan nyelvezetet, amely lehetővé tette a nem normatív érzelmek artikulálását. Ezen az esztétikán belül a férfiak közötti kapcsolatokban megnyilvánuló érzelmi exaltációt a társadalom a kifinomult jellem ismertetőjegyeként fogadta el.

A fordításirodalom gyakran az elfojtott azonos nemű vonzalom kifejezésének legális módjává vált. Mivel az orosz elit képviselői beszéltek franciául és németül, saját jelentéstartalmukat csempészhették a fordításba, a tekintélyes eredeti mű mögé rejtve azokat.

Szergej Tyulenyev (Sergey Tyulenev) fordítástudományi professzor a Translation as Smuggling (Fordítás mint csempészet) című tanulmányában Dmitrijev mesefordításait a tiltott áruk titkos szállításához hasonlította. Külsőleg ezek a szövegek visszafogottnak tűnnek, de belül új jelentésárnyalatokat rejtenek.

Dmitrijev, akit kortársai tiszteletteljesen az „orosz La Fontaine”-nek neveztek, aktívan beavatkozott az anyagba: átrendezte az intonációkat, megváltoztatta a képeket, és hozzátette saját viszonyulását a történtekhez. Eközben látszólag a háttérben maradt, ám az éles szemű olvasó tetten érhette a szerző jelenlétét a stilisztikában és a részletek kiválasztásában.

Dmitrijev műveinek világát szinte kizárólag férfi karakterek népesítik be. Ez különösen azokban a szövegekben szembetűnő, ahol a szerző szabadon választhatta meg a hőseit. „A galambocska” című utánérzésében például az ókori költőre, Anakreónra támaszkodik, aki többek között a férfiak közötti szerelemről is írt. Az antik hagyományhoz való fordulás megbízható intellektuális fedezékül szolgált. A vers hőse a galambocskával beszélget, „gyönyörűnek” és „rózsaillatúnak” nevezve azt. A madár elmeséli, hogy leveleket visz a költőtől szeretett fiújának, Bathüllosznak (Bathyllos). A galamb bevallja, hogy nem vágyik a szabadságra, és inkább a gazdájánál marad. Az egyetlen női alak a szövegben Vénusz, aki a szerelem elvont mitológiai szimbólumaként jelenik meg.

A szentimentalizmus egy másik gyakori motívuma a férfibarátság kultusza volt, amelyet spirituálisnak tartottak, és gyakran a heteroszexuális szerelem fölé helyeztek. Dmitrijev ezt a motívumot James Macpherson skót író egyik költeménye, a „Szerelem és barátság” egy részletének átdolgozásakor használta fel. A cselekmény két ifjút ír le, akik ugyanabba a lányba szerelmesek. A fináléban a barátok a közös halált választják, bizonyítva, hogy az egymás iránti kötődésük erősebb, mint a nő iránti szerelmük.

A heteroszexuális arculat nyilvános fenntartása mellett Dmitrijev munkásságában van két olyan szöveg, amely nagyon közel áll az érzelmek nyílt kifejezéséhez – ez La Fontaine két meséjének, „A két galamb”-nak és „A két barát”-nak az általa átdolgozott változata. Míg a francia szerzőnél ezek a klasszikus barátságról szóló történetek, Dmitrijevnél észrevehető homoerotikus színezetet kapnak, és a romantikus férfikötődésről szóló szövegekké válnak.

„A két galamb” című mese homoerotikus felhanggal

Dmitrijev „A két galamb” (1795) című meséje La Fontaine Les Deux Pigeons című szövegének fordítása. A francia meseíró alakja a szabadgondolkodók filozófiájával kapcsolódott össze, akik értékelték a szabadságot és kritizálták a társadalmi konvenciókat. Dmitrijev csak néhány meséjét fordította le La Fontaine-nek.

„A két galamb” története röviden a következő: két galamb régóta él együtt, és erősen kötődnek egymáshoz. Az egyiket lefárasztja az egyhangú élet, és útra kel. A másik sikertelenül próbálja visszatartani, félve az elválástól. Hamarosan a vándorló egy sor veszélyt él át: viharba kerül, hálóba gabalyodik, épphogy megmenekül egy sólyom elől, megsérül a szárnya, majd egy fiú követ dob rá. A kimerült és megnyomorított galamb hazatér. A mese tanulsága: a szerető szíveknek nem szabad a vándorlásban keresniük a boldogságot, hiszen egy közeli személy mellett minden pillanat értelmet nyer.

Dmitrijev fordítása helyenként közelebb áll az utánérzéshez, mint a szó szerinti visszaadáshoz. La Fontaine-nél 83 sor van, Dmitrijevnél pedig 106. A cselekmény kibővítése a fordító személyes bevonódására utal. Az eredeti rövid mondat helyett, amely szerint a madarak gyengéd szerelemmel szerették egymást, az orosz változat részletes leírást ad:

A hangnem is megváltozik. Az eredetiben az utazó szemrehányást hall, amely az udvarias francia vous („ön”) és a semleges frère („fivér”) szavakon keresztül fejeződik ki. Dmitrijevnél megjelenik a személyes „te” megszólítás és a kicsinyítőképzős „bátyuska/testvérke” (bratyec):

A replikák hosszabbá és érzelmesebbé válnak, a francia imprudent voyageur („óvatlan utazó”) kifejezést pedig az „őrült” és a „mókamester/ötletelő” (zatyejnyik) szavakkal fordítja.

Dmitrijev felerősíti a kapcsolat testi oldalát. La Fontaine-nél a madarak sírnak és adieu-t („istenhozzád”) mondanak egymásnak. Az orosz fordításban a formális búcsúzás átadja a helyét a fizikai kontaktusnak:

Különös figyelmet érdemel a női alak ebben a férfitörténetben. Az eredeti mesében az utazó a szétszórt búza mellett egy harmadik, hím galambbal (un pigeon) találkozik. Dmitrijevnél nemi inverzió történik: ez a szereplő nőstény galambbá (golubka) változik. A mezőn pont ő szolgál csaliként, becsalogatva az utazót a csapdába.

Egy másik női alak is felbukkan a szerzői kitérőben, mint a narrátor kedvese. Névtelen, és ahhoz a feltételezett költői típushoz tartozik, amely az idilli, de meglehetősen unalmas szerelmet ábrázolja. Ezen a háttéren különösen kiemelkedik a hím galambok párosa: történetük, mese álruhájába bújva, kitartóan egy végletekig „emberiesített” gyengéd románcként olvasható.

„A két barát” című mese: az idealizált férfi intimitás

La Fontaine „A két barát” (Les Deux Amis, 1795) című meséjének középpontjában két elválaszthatatlan cimbora áll. Egy nap az egyik azt álmodja, hogy a társa szomorú. Megijedve, az éjszaka közepén a barátjához rohan. Az felébred, azt hiszi, hogy igazi baj történt, és azonnal felajánlja segítségét: pénzt, fegyvert vagy bármilyen cselekedetet. Megtudva, hogy nincs baj, és a látogatás oka csupán egy nyugtalanító álom volt, megnyugszik.

Az orosz szöveget a franciával összehasonlítva látható, hogyan avatkozik be aktívan Dmitrijev az elbeszélésbe: pontosítja a részleteket és felerősíti az intonációt. Az egyik legfőbb változás az egzotikus keret eltűnése. La Fontaine-nél a cselekmény Monomotapában (Monomotapa) játszódik – egy kitalált afrikai helyszínen, távol az európai udvarok romlott erkölcseitől. Dmitrijev teljesen eltörli ezt a földrajzi távolságot:

A mese már nem egy feltételezetten távoli világra utal, hanem az ideális kapcsolatok modelljét egy olyan térbe helyezi át, amely aktuális az orosz olvasó számára.

Az intimitás témáját Dmitrijev sokkal szélesebb körben fejti ki, mint La Fontaine. A francia szövegben ez áll: „Minden, ami az egyiké volt, a másiké is volt; annak az országnak a barátait, mondják, többre becsülik, mint a mieinket.” Dmitrijev azt írja, hogy a barátok:

A kölcsönösség túllép a mindennapok keretein: a kapcsolat még éjszaka, álmukban is folytatódik.

A fordító eltávolítja a szerinte felesleges okfejtéseket. Eltűnik La Fontaine kérdése: „Szerinted melyikük szeretett jobban, olvasó?”. Az előtérbe nem a kötődés összehasonlítása, hanem az érzelmek kölcsönössége kerül. Az orosz változatban a hősök „tezeződnek” (tegezik egymást), ellentétben a formális la fontaine-i vous-val. Dmitrijev rövid, szinte színpadias replikái dinamikussá teszik az elbeszélést:

Az eredeti legmegdöbbentőbb cenzúrázása a heteroszexuális elem eltávolítása a csúcspontból. La Fontaine-nél a felébresztett társ háromféle segítséget ajánl fel: pénzt kártyaveszteség esetére, a karját a kardjával, és egy szép rabszolgalányt, ha a barátjának magányos egyedül aludnia (Une esclave assez belle…). Dmitrijev határozottan kizárja a harmadik lehetőséget, csak a kincstárat és a kardot hagyva meg. Ezzel megtisztítja a mese terét a heteronormatív kliséktől.

Ugyanezek a változtatások láthatók a tanulságban is. La Fontaine-nél ez gáláns-lovagias stílusban íródott. Dmitrijev eltávolítja az elvont okfejtést, és egy aforisztikus formulát hoz létre:

Ennek eredményeként Dmitrijev ismét „becsempészi” a szövegbe saját világlátását. A női alakok kivágásával a klasszikus történetekből és a férfikarakterek közötti intimitás felerősítésével olyan verseket hoz létre, amelyek a külső szentimentalista illedelmesség mellett titkosított üzenetekként funkcionálnak.

Jelentősége az orosz LMBT-irodalom történetében

A legtöbb kutató egyetért abban, hogy Ivan Dmitrijev azonos nemű vonzalmat érzett, bár magas rangú tisztviselői státusza abszolút nyilvános visszafogottságot követelt tőle. Életrajza jól szemlélteti a 19. század eleji arisztokrata kultúra sajátosságait: a jogi vákuum körülményei között a férfiak közötti érzelmi kötődés nem egyszerűen „nyílt titokként” létezett, hanem a birodalom értelmiségi és vezetői elitjét formáló homoszociális kapcsolatok alapjául is szolgált.

Irodalmi szempontból Dmitrijev hagyatéka a queer-kódolás egyik korai példája az orosz költészetben. Mivel nem beszélhetett nyíltan az érzéseiről, virtuóz módon használta fel kora legális kereteit – az antik hagyomány tekintélyét, a fordítás műfaját és a barátság szentimentalista kultuszát. A klasszikus cselekmények átalakításával Dmitrijev egy olyan nyelvezetet teremtett, amely lehetővé tette a nem normatív érzékiség artikulálását a magas irodalmon belül.

Szövegei azt mutatják, hogy az orosz homoszexualitás története nem csupán a titkolózás vagy a marginalizáció krónikája, hanem egy összetett intellektuális hagyomány is, amelyben a szerzők elegáns módokat találtak arra, hogy beillesszék személyes tapasztalataikat a nemzeti kultúra kánonjába.

Irodalmi jelentőségének általános értékelését Filipp Vigel fogalmazta meg:

„Költőként mindig jelentős helyet fog elfoglalni az orosz Parnasszuson. Őelőtte a világi emberek és a nők nem olvastak orosz verseket, vagy ha olvastak is, nem értették azokat.”

— Filipp Vigel, „Jegyzetek”

A két barát

A két galamb