A leendő elnök titkos akciója: hogyan költött Franklin Roosevelt egymillió dollárt melegek levadászására a haditengerészetnél

1919-ben az Egyesült Államok haditengerészete rejtett akciót indított a Rhode Island-i Newportban lévő bázisán olyan tengerészek ellen, akiket azonos nemű kapcsolatokkal gyanúsítottak.

A vezetés beépített önkénteseket bérelt fel, akik szexuális kapcsolatba léptek a gyanúsítottakkal, majd később tanúvallomást tettek a katonai bíróság előtt.

Az „A-szekció” (Section A) néven ismert akciót Franklin Delano Roosevelt – a haditengerészeti miniszter akkori helyettese, a későbbi 32. amerikai elnök, aki a nagy gazdasági világválság és a második világháború éveiben vezette az országot – hagyta jóvá.

A The 19th amerikai kiadvány anyagai és történészek munkái alapján ez az epizód megmutatja, hogyan használta fel a katonai vezetés a szexuális provokációkat és a katonai igazságszolgáltatást arra, hogy megszabaduljon emberektől anélkül, hogy polgári bírósághoz fordulna.

A The 19th így idézi az akció célját:

„…megtisztítani az amerikai haditengerészetet a Rhode Island-i Newportban a »faszszopóktól és azoktól, akik a seggükbe fogadják«.”

— The 19th

Kikötők, az anyák félelme és a bázis „megtisztítása”

Az első világháború végéhez közeledve sok magas rendű katonatiszt körében széles körű elégedetlenség alakult ki a kikötővárosok „erkölcsiségével” kapcsolatban, és az erkölcsről szóló nyilvános vitákban egyre gyakrabban hangzott el puritán hangvétel.

Sherry Zane történész, aki az „A-szekció” akcióról írt, a haditengerészet kezdeményezését az amerikai anyák széles körben elterjedt félelmével hozza összefüggésbe attól, hogy fiaikat olyan helyre küldjék szolgálni, ahol a városokat a bűnnel és a zülléssel azonosították. A parancsnokság igyekezett megnyugtatni a közvéleményt, és a newporti bázist ellenőrzött és „megtisztított” helyként bemutatni.

„Létezett az amerikai anyák félelme attól, hogy fiaikat… olyan kikötővárosokba küldjék, amelyeket a bűnnel azonosítottak, ezért a flotta meg akarta tisztítani ezeket a területeket, hogy az anyák nyugodtabbak lehessenek. Ha belegondolunk, arról van szó, hogy a katonaság hatalmat kapott arra, hogy megszabaduljon az úgynevezett perverzektől és degeneráltaktól anélkül, hogy törvényes felhatalmazásra kellett volna támaszkodnia.”

— Sherry Zane

Roosevelt ekkor a haditengerészeti miniszter helyettesének posztját töltötte be, és Sherry Zane írása szerint a program elindítása előtt egyeztetett jogászokkal, hogy az eljárás törvényesnek tűnjön.

Az „A-szekció” módszere

A módszer lényege abban állt, hogy a beépített ügynökök azonos nemű kapcsolatokat létesítettek a gyanúsított tengerészekkel, majd később feljelentették őket a feletteseiknél.

„Ez nem korlátozódott egyetlen alkalomra; egy beépített ügynök mondjuk háromszor vagy négyszer is szexelhetett valakivel, mielőtt az illetőt letartóztatták volna.”

— Sherry Zane

Arra a kérdésre, hogy miért volt szükség annyi epizódra a bizonyítékok gyűjtéséhez, ugyanabban az interjúban a következőképpen válaszol:

„Nos, ez felvet kérdéseket. Egyrészt az egyik érvük az lehetett, hogy, tudja, biztosra akartak menni, igaz? Úgymond elegendő bizonyítékot akartak gyűjteni. Másrészt viszont sok kérdés merül fel: talán egyszerűen csak szerettek szexelni ezekkel a férfiakkal.”

— Sherry Zane

Költségvetés és a Kongresszus reakciója

Rhea Debussy, az Ohiói Állami Egyetem oktatója és az amerikai hadseregen és flottán belüli LMBT-üldözésekről szóló The Lavender Bans című könyv szerzője megemlíti azt az összeget, amelyet a haditengerészet az akcióra elkülönített: 50 ezer dollárt 1919-es értéken. Ez az inflációt figyelembe véve valamivel több mint egymillió dollárnak felel meg mai árakon. Amikor a kiadások és a módszerek részletei eljutottak a Kongresszushoz, a politikusok élesen reagáltak.

„Ami a kérdés politikai oldalát illeti, a végén mi [az akció szervezői] egy kongresszusi bizottság előtt találjuk magunkat, és a kongresszusi bizottság így reagál: »MIT csináltak?«”

— Rhea Debussy

A katonai bíróság naplója

A hadbírósági rutinról szemléletes forrásként szolgál a newporti haditengerészeti kiképzőállomás katonai bíróságának fennmaradt, 1919 augusztusa körüli dátumokat viselő kézírásos naplója. A bejegyzésekben olyan megfogalmazásokkal találkozunk, mint a „szodómia” és a „botrányos viselkedés”.

Az egyik sorban Harold J. Trubshaw neve szerepel: a napló szerint bűnösnek találták botrányos viselkedésben és szodómiában, tíz év börtönre és a szolgálatból való szégyenteljes elbocsátásra ítélték.

Niels C. M. Johnson a feljegyzések szerint felmentést kapott a szodómia vádja alól.

Harrison A. Rideout neve egy hosszú vonallal van áthúzva, azzal a megjegyzéssel, hogy az ügyet 1919 decemberében átadták a newporti különbíróságnak.

Más sorokban is láthatók felmentések és mintegy két, öt vagy hét éves börtönbüntetések – ez a szabályok szelektív alkalmazásának képét mutatja a különböző vádlottakkal szemben.

Ahogy Sherry Zane írja, az „A-szekció” munkája során 22 tengerész került hadbíróság elé „deviáns viselkedés” vádjával; további 16 civil is belekeveredett ezekbe a hálókba.

Az igazságszolgáltatás a korszak sztereotípiáira támaszkodott: az úgynevezett „aktív” szerepet betöltő férfiakat gyakran kevésbé tartották bűnösnek, vagy egyáltalán nem sorolták őket a „homoszexuálisok” közé abban az értelemben, ahogy azt akkor értették, és enyhébb büntetést szabtak ki rájuk. Azokat, akiket „passzív” szerepűnek soroltak be, vagy „túlzottan nőiesnek” találtak, szigorúbban büntették.

Az ítéletek következményei

A hadbíróság következményei súlyosak voltak az elítéltek számára. Egyes esetekben akár húsz évig terjedő börtönbüntetésről is szó volt. A szégyenteljes elbocsátás a szolgálatból (dishonorable discharge) hosszú börtönbüntetés nélkül is évekre szóló stigmát jelentett: a katonai juttatások elvesztését, a jó hírnév elvesztését és komoly nehézségeket az elhelyezkedésben. Egy ilyen konstrukcióban a hadsereg eszközt kapott arra, hogy a polgári joghatóságot megkerülve, a katonai bíróságon kívül szabaduljon meg a nemkívánatos emberektől.

„Oly sok példa van arra, hogy a queer identitásnak ez a kriminalizációja, különösen a hadsereg kontextusában, hogyan gyűrűzik végig hullámhatásként ezeknek a férfiaknak az életén. Már nem is csak a börtönbüntetésről van szó, hanem arról a bélyegről, amivel a szégyenteljes elbocsátás jár, a juttatások hiányáról, a tisztelet hiányáról – mindezekről a dolgokról, amelyek később kísértenek.”

— Rhea Debussy

Roosevelt és a botrány emlékezete

Amikor az „A-szekció” módszerei és kiadásai napvilágra kerültek, Zane a kutatási szakirodalomra hivatkozva a szenátorok egy részének reakcióját így adja vissza:

…a szenátorok „teljes sokkban” voltak, és „nyomatékosan javasolták, hogy soha többé ne engedjék Rooseveltet közhivatalt betölteni”.

— Sherry Zane

A valóságban a botrány nem törte ketté a karrierjét, és idővel a későbbi elnöksége árnyékában kikerült a nemzeti emlékezet fókuszából.