II. Mehmed szultán homoszexualitása

A 15. századi bizánci szerzők II. Mehmedre nemcsak Konstantinápoly meghódítójaként emlékeztek. Szövegeikben történetek szerepelnek a fiatal ifjak iránti vonzalmáról, és egy lehetséges közeli kapcsolatról Szép Raduval, Vlad Tepes (Drakula) testvérével.

Ebben a cikkben megvizsgáljuk, hogy pontosan mit állítanak a források, és hogyan térnek el egymástól a különböző szerzők verziói.

II. Mehmed szultán rövid életrajza

II. Mehmed, ismertebb nevén Hódító Mehmed kétszer foglalta el az oszmán trónt: 1444–1446 között, majd 1451-től 1481-ben bekövetkezett haláláig.

1432. március 30-án született. Apja II. Murád szultán, anyja pedig egy rabszolga státuszú nő volt; származása a mai napig tisztázatlan.

Mehmed első uralkodása az európai keresztény hatalmakkal való éles konfrontáció idejére esett. A 15. században a „keresztes hadjárat” kifejezéssel általában az Oszmán Birodalom elleni háborúra létrehozott nagyobb katonai szövetségeket illették. Éppen ebben az időszakban sikerült az oszmánoknak megállítaniuk egy ilyen hadjáratot.

Amikor 1451-ben visszatért a trónra, Mehmed elkezdte a felkészülést a Konstantinápoly – a Bizánci Birodalom fővárosa – elleni csapásra.

1453-ban, 21 éves korában bevette a várost, és a győzelem után felvette a „Róma császára” címet. Ez a cím azt hivatott demonstrálni, hogy az egykori római főváros feletti hatalom a római császárok örökösévé teszi őt. A Konstantinápolyi Patriarchátus az új politikai realitások keretein belül elismerte ezt a státuszt, az európai uralkodók többsége azonban nem fogadta el.

Konstantinápoly eleste után a hódítások folytatódtak. Mehmed ismét uralma alá vonta Anatóliát – a mai Törökország kis-ázsiai területének nagy részét –, ahol korábban megmaradtak független birtokok és egymással versengő hatalmi központok. Nyugaton hadjáratai egészen Boszniáig jutottak; Szerbiát is meghódította.

Mehmed nemcsak hadvezér volt. Számos politikai és társadalmi reformot hajtott végre, megszilárdította a központi hatalmat, és racionalizálta a hatalmas birodalom közigazgatását.

1481-ben a szultán hadseregével egy új hadjáratra indult, de útközben megbetegedett és meghalt.

A modern Törökországban II. Mehmedre elsősorban olyan uralkodóként tekintenek, aki bevette Konstantinápolyt, és az oszmánok fővárosává tette azt. Nevét viseli Isztambul Fatih kerülete; a fatih szó törökül és arabul „hódítót” jelent. Ezen kívül még számos más hely viseli a nevét az országban.

A szultán hírneve és kulturális érdeklődése

II. Mehmed képe a forrásokban erősen függ a szerző álláspontjától. Egyes szövegekben kegyetlen és romlott zsarnokként jelenik meg, másokban – okos, hidegvérű és felvilágosult uralkodóként, aki nagyra értékelte a művészetet, a tudományt és az oktatást.

Fiatalkorától kezdve érdeklődött az ókori Görögország és Bizánc kultúrája és történelme iránt. Az ókori legendák hősei inspirálták, köztük Akhilleusz, és az olyan nagy hadvezérek, mint Nagy Sándor. Az ókor iránti érdeklődése széles körű műveltséggel párosult: Mehmed nyelveket, filozófiát és történelmet tanult, figyelemmel kísérte kora szellemi áramlatait, és nyitott volt a reneszánsz eszmékre.

Támogatta a művészeteket és a tudományokat. Az udvarba hívtak művészeket, tudósokat és építészeket az iszlám világból és Európából, köztük itáliai reneszánsz mestereket is. Mehmed gyűjtötte a nyugati műalkotásokat, könyveket és a keresztény ereklyéket. A görög történész, Kritobulosz, aki az udvarában szolgált, a szultánt filhellénnek – a „görögök barátjának” – nevezte, vagyis olyan személynek, aki vonzódott a görög kultúrához.

Ez a keresztény kultúra iránti figyelem különböző reakciókat váltott ki. Nyugaton néhány kortársa még azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a szultán felveszi a kereszténységet, érdeklődését a szellemi közeledés jelének tekintve. Fia és utóda, II. Bajazid ellenben túlzott toleranciával vádolta apját, és a „Mohamed prófétával szembeni hitetlenséget” vetette a szemére.

Mehmed Avni álnéven verseket írt; a szó „segítőt” vagy „jótevőt” jelent. A kutatók számításai szerint ezen a néven több mint nyolcvan verse maradt fenn.

Uralkodásának végére Konstantinápoly, amely a hódítás után az oszmánok fővárosa lett, egy hatalmas birodalom nyüzsgő és gazdag központjává változott.

Feleségek, ágyasok és a hárem

Mehmednek legalább nyolc olyan nője volt, akiket a források a hitveseként vagy ágyasaként említenek; legalább az egyikük rendelkezett a szó klasszikus értelmében vett törvényes feleség státuszával. A többi oszmán uralkodóhoz hasonlóan neki is volt háreme.

Az Oszmán Birodalomban a hárem egy zárt palotai háztartás volt, szigorú őrséggel, hierarchiával és saját szabályokkal. Biztosította a dinasztia fennmaradását, ez volt az a hely, ahol az uralkodó gyermekei felnőttek, és egyúttal a nők és gyermekek nevelésének és oktatásának tereként is szolgált.

Mehmednek legalább négy fia és négy lánya született.

II. Mehmed homoszexuális költészete és a versek értelmezése körüli viták

II. Mehmed (Avni) egyik versében a szerző nevében leírja egy keresztény ifjú szépségét a város keresztény negyedéből (Galatából):

Eredeti (modern török átírás):

Az iszlám hagyományban a halottak feltámasztásának csodáját Íszá (Jézus) prófétával hozzák összefüggésbe. Ezért a versben „Jézus útja” a halál és a feltámadás költői motívumához kapcsolódik: a szeretett lény álnok pillantása megsebez és „megöl”, míg ajkai új életet ajándékoznak.

André Clot francia történész ezt a szöveget szó szerint olvasta. II. Mehmedről írt könyvében így fogalmaz: „Az első vers egy isztambuli fiatal keresztény papnak szól”, vagyis ez egy szerelmes vers.

Yusuf Babür irodalomtörténész rámutat arra, hogy a más vallású szereplők mindennapos költői klisék (mazmunok) voltak. Szinte minden költő a korai időszaktól a tanzimatig használta ezeket a képeket. Az öv (zunnár) a hűség, a szolgálat, a tévelygés és a szerelmi alárendeltség átvitt értelmeit közvetítette. A szeretett személyt gyakran nevezték hitetlennek (káfir), a szívet pedig templomhoz hasonlították, mivel az őrzi magában a bálványt-szerelmest.

Türkan Alvant kutató kritizálja Clot szó szerinti olvasatát. Azt írja, hogy a francia történész úgy közelít a szöveghez, „hogy figyelmen kívül hagyja a szó szerinti és az átvitt értelem közötti kapcsolatot”.

Muhammet Nur Doğan irodalomtudós emlékeztet a klasszikus költészet neveinek és alakjainak egyezményes jellegére, és hangsúlyozza, hogy azok „csupán szimbolikus nevek”. Egy ilyen költészet nyelvezete állandósult klisékre, többrétegű metaforákra és a címzett nyelvtani bizonytalanságára épül.

Mely források szólnak II. Mehmed lehetséges homoszexualitásáról

A II. Mehmed lehetséges azonos nemű preferenciáiról szóló diskurzus elsősorban a bizánci görög szövegekre támaszkodik.

A bizonyítékok egy része a Konstantinápoly elestét követő első napokra vonatkozik, amikor az ostrom után megkezdődött a város kifosztása és a lakosok tömeges rabszolgasorba taszítása. Fogságba hurcoltak ifjakat és lányokat egyaránt; a foglyok egy része a háremekbe került.

Turszun bég, az események oszmán tisztviselő és történész kortársa azt írta, hogy a végső vereség után a harcosok fiúk és lányok kifosztásával és rabszolgasorba taszításával foglalatoskodtak. Elmondása szerint minden sátorban rengeteg szép ifjú és lány volt, a foglyul ejtett rabszolgákat pedig meztelenül állították ki a városi rabszolgapiacon.

A bizonyítékok egy másik csoportja II. Mehmed és a havasalföldi fejedelem, Szép Radu kapcsolatára vonatkozik.

Dukász: egy történet Loukász Notarasz fiáról

A leghíresebb epizódot Dukász (Doukas) bizánci történész írja le. A 15. században élt, és a „Bizánci történelem” című művében részletesen leírta a birodalom utolsó éveit és az oszmán csapások alatti elestét. Az 1453-as ostromnak Dukász nem volt szemtanúja, de láthatóan szemtanúk beszámolóira, dokumentumokra és saját megfigyeléseire támaszkodott, összevetve a különböző információkat.

Elbeszélése szerint öt nappal Konstantinápoly bevétele után II. Mehmed szultán lakomát rendezett a győzelem tiszteletére. Amikor a szultán már részeg volt, jelentették neki, hogy a fogságba esett bizánci hadvezérnek, Loukász Notarasznak van egy rendkívül szép, tizennégy éves fia, akit Iakóvosznak hívnak.

Loukász Notarasz a megadoux tisztségét, vagyis a flotta főparancsnoki posztját töltötte be Bizáncban, és a birodalom egyik legbefolyásosabb embere volt. A város eleste után ő, családja és szolgái az oszmánok kezébe kerültek. Kezdetben a szultán megkegyelmezett Notarasznak, és kinevezte kormányzónak, abban a reményben, hogy helyreállítja a rendet, később azonban a helyzet megváltozott.

Dukász verziója szerint Mehmed elküldött Notaraszhoz egy eunuchot – az udvari tisztviselőt, aki a háremért felelt –, azzal a követeléssel, hogy a fiút szállítsák a palotába. Notarasz ezt visszautasította, megalázónak tartva a követelést. Ezután – folytatja Dukász – Notaraszt, a fiát és a vejét letartóztatták, majd a szultán parancsára kivégezték. A történész hangsúlyozza a megtorlás demonstratív kegyetlenségét: a kivégzettek fejét a lakoma helyszínére hozták.

Maga Loukász Notarasz kivégzése más források által is bizonyított, de az okai tisztázatlanok. Néhány krónikás a megtorlást nem Mehmed személyes indítékaival, hanem a kincsek átadásának megtagadásával hozza összefüggésbe.

Létezik egy másik verzió is a Notarasz-család sorsáról. Eszerint Notarasz fia, Iakóvosz nem halt meg, hanem a szultán udvarában maradt, 1460-ig ott élt, majd Olaszországba menekült, nővéreinél telepedett le, megnősült, és állítólag boldogtalan volt a házasságában. Ha ez így van, akkor Notarasz egy másik fiát végezhették ki.

A modern kutatók kétkedve fogadják Dukász beszámolóját. Walter G. Andrews amerikai professzor például arra mutat rá, hogy ez a cselekmény gyanúsan emlékeztet a korábbi keresztény legendákra, például Szent Pelagius (Pelayo) történetére, ahol szintén megjelenik az erőszakos elcsábítás motívuma. Andrews véleménye szerint a hasonló történetek arra szolgálhattak, hogy az erényes keresztényekkel szemben a muszlimokat erkölcsileg romlott hódítóként tüntessék fel.

A további óvatosságra maga Dukász személyes álláspontja is okot ad. Ő Loukász Notarasz ellenfele volt: Dukász támogatta az egyházi uniót a katolikusokkal, míg Notarasz az ortodoxia híve maradt, és arról a mondatáról vált híressé, miszerint: „Inkább lássam Konstantinápolyban a török turbánt, mint a pápai tiarát”. Ebben a kontextusban Dukász beszámolója talán kevésbé egy semleges tanúvallomás, sokkal inkább egy kísérlet a szultán és saját politikai ellenfele befeketítésére.

Más bizánci történészek nem közölnek ilyen történetet. Jeórjiosz Szphrantzész (Georgios Sphrantzes) a „Krónikájában” például egy másik epizódról számol be: már a város eleste után Notarasz ajándékokkal érkezik a szultánhoz, és Mehmed megkérdezi, miért nem segített a császárnak kimenekíteni a palota kincseit. Itt a konfliktus pénzzel és hatalommal, nem pedig a szultán személyes vágyaival magyarázható.

Kritobulosz: a verzió Szphrantzész fiáról

René Guerdan francia történész egy másik epizódot is elmesél a bizánci szerzőre, Mikhaél Kritobuloszra támaszkodva.

Kritobulosz, 15. századi görög történész, Konstantinápoly elestének idejéről írt. Elmondása szerint közvetlenül a roham után elkezdődtek a gyilkosságok, a fosztogatás és a lakosok tömeges rabszolgasorba taszítása. Válogatás nélkül mindenkit fogságba hurcoltak: férfiakat, nőket, gyerekeket, minden korosztály és társadalmi réteg képviselőit.

Ezen a háttéren Kritobulosz egy olyan történetet hoz fel, amely részben rímel a Notarasz-családról szóló beszámolóra. Szerinte a város bevétele után egy másik bizánci történész, Szphrantzész felesége és gyermekei is fogságba estek. Szphrantzész gyermekeiről értesülve II. Mehmed szultán kiváltotta őket a palota számára. A történész három lányát a szultán háremébe adták.

Szphrantzész fiát, a tizenöt éves Jóannészt, Kritobulosz szerint a szultán meggyilkolta, miután a fiú megtagadta, hogy engedjen a szultán zaklatásának.

Maga Szphrantzész csak egyetlen körülményt erősít meg: a fia haláláról 1453 decemberében szerzett tudomást. A halál okát nem nevezi meg.

Laonikosz Khalkokondülész: II. Mehmed és a szultán „kegyence”, Szép Radu

Egy másik, II. Mehmed magánéletéhez kapcsolódó epizód a bizánci történésznél és krónikásnál, Laonikosz Khalkokondülésznél olvasható. Szó van benne a havasalföldi fejedelemről, Raduról, Vlad öccséről, aki Drakulaként vonult be a legendákba. A történelemben Radu Szép Radu (Radu cel Frumos) néven ismert.

A 15. században Havasalföld egy kis fejedelemség volt a Dunától északra, megközelítőleg a mai Románia területén. Uralkodói az erősebb szomszédok között lavíroztak, és gyakran függőségbe kerültek, többek között az Oszmán Birodalomtól is.

1443-ban Radu és Vlad túszként utazott az Oszmán Birodalomba Murád szultánhoz, Mehmed apjához. Radu felvette az iszlámot, bejárása volt az udvarba, és bekerült a szultán és az udvari nemesség köreibe.

Amikor II. Mehmed elfoglalta a trónt, Radu a beszámolók szerint mellette maradt, és részt vett a hadjárataiban, többek között Konstantinápoly ostromában is.

Körülbelül 1451–1452 között Laonikosz Khalkokondülész feljegyzett egy történetet arról, hogy Mehmed „nagyon szerette” Radut. Elmondása szerint a szultán, „égve a vágytól”, többször is meghívta az ifjút a lakomákra, majd megpróbálta becsábítani a hálószobájába. Radu azonban visszautasította ezeket a közeledéseket.

A császár [azaz a szultán] maga mellett tartotta Vlad testvérét, Drakul fiát, aki a kegyence volt, és vele élt. És úgy esett, hogy amikor uralkodni kezdett, a császár kapcsolatot akart létesíteni ezzel az ifjúval – és majdnem elpusztult emiatt. Mivel az ifjú tetszett neki, a császár meghívta őt lakomáira, és a vágytól égve emelte a poharát, magához hívogatva őt a hálószobájába. A fiatalember azonban megdöbbent, látván, hogy a császár ilyen szándékkal veti magát rá; ellenállt, és nem engedett a császár szenvedélyének. Ám a császár akarata ellenére megcsókolta, mire az ifjú kirántotta tőrét, felvágta a császár combját, és elmenekült. Az orvosok begyógyították a császár sebét. Az ifjú pedig felmászott a legközelebbi fára, és ott rejtőzött. Csak miután a császár elment, mászott le az ifjú, távozott, majd visszatért az udvarba, és ismét a császár kegyence lett.

— Laonikosz Khalkokondülész

Más források nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy Radu Mehmed szeretője volt-e. Csak az tudható biztosan, hogy Radu később feleségül vette Maria Despinát.

Összegzés

II. Mehmed lehetséges azonos nemű vonzalmairól szóló elbeszélések elsősorban az ellenségről író bizánci történetírói hagyományból maradtak fenn. Ezért ezeket a beszámolókat a műfaj, a polémia és a szerzők személyes álláspontjának figyelembevételével kell olvasni.

Ugyanakkor nem lehet őket teljesen elvetni: fontosak mint az eseményekről szóló lehetséges jelentések, és mint forrásanyagok ahhoz is, hogy megértsük a 15. század közepének férfiszépségről, udvari intimitásról és szexuális erőszakról alkotott elképzeléseit.

A történelmi következtetés itt elkerülhetetlenül óvatos marad. Az ilyen epizódokat nem lehet sem feltétel nélkül elfogadni, sem automatikusan elvetni.