Három oszmán homoszexuális miniatúra Atâyî verseit tartalmazó kéziratából

A mai olvasó számára az Oszmán Birodalom gyakran egy szigorú, konzervatív világnak tűnik. A fennmaradt dokumentumok azonban megmutatják, hogy sokkal összetettebb volt. Az egyik ilyen bizonyíték egy gazdagon illusztrált 18. századi kézirat Nev’î-zâde Atâyî oszmán költő verseivel. Ez a könyv többek között homoszexuális témájú miniatúrákat is tartalmaz.

A W.666 jelzetű kézirat létrejöttének története

A kéziratot a történészek W.666 jelzettel ismerik. 1721-ben készült. A 20. század elején a könyvet egy amerikai gyűjtő, Henry Walters vásárolta meg. Ma a baltimore-i (USA) Walters Művészeti Múzeumban őrzik.

A könyvben két kolofón található. Ezek a szerzői utószók technikai információkat tartalmaznak oszmán-török és arab nyelven. Ezekből tudjuk meg a kalligráfus nevét. A szöveget Hayrullah Hayri Çavuşzâde másolta, aki 1721 májusában fejezte be a munkát.

Formálisan ez a kézirat egy „Hamsza”, azaz öt költeményből álló klasszikus gyűjtemény. A másoló azonban megszegte a hagyományt. Öt hosszú mesznevi-költemény (páros rímes vers) helyett csak négyet foglalt bele: a „Sâkî-nâme”, a „Nefhatü’l-Ezhâr” (A virágok lehelete), a „Sohbetü’l-Ebkâr” (A szüzek beszélgetése) és a „Heft Hân” (Hét történet) címűeket. Az ötödik költemény helyett a másoló Atâyî saját líráját – a „Dívánját” (Dîvân), azaz verseskötetét – adta hozzá. Valószínűleg a megrendelő kívánta így. Abban a korban a rövid gazel-verseket éppoly nagyra értékelték, mint a nagyepikai formákat.

A könyv drágának tűnik. 38 színes illusztrációt tartalmaz vastag papíron, és eredeti, aranyozott bőrkötéssel rendelkezik. Egy egész műhely dolgozott a kéziraton.

A versek szerzőjének rövid életrajza

Nev’î-zâde Atâullah ibn Yahyâ Atâyî költő (1583–1634/35) egy híres, üzbég gyökerekkel rendelkező iszlám teológus családjából származott.

Alapjaiban változtatta meg az oszmán költészethez való hozzáállást. A „Hamszák” szerzői általában a perzsa klasszikusokat utánozták. Nagy uralkodókról és misztikus szerelemről írtak. Atâyî egy teljesen más utat választott.

Egy olyan stílust teremtett, amelyet városi realizmusnak nevezhetünk. A költőt Isztambul utcái, a kávéházak, a fogadók és a terek inspirálták. Költeményeinek hősei csalók, köztiszteletben álló tudós férfiak és naiv ifjak lettek. Atâyî szövegei tele vannak szatírával, vicces helyzetekkel és erotikus jelenetekkel.

Ez a realizmus a szerző szakmájából fakadt. 1605-ben Atâyî tanárként kezdett dolgozni a Canbaziye iszlám medresze-iskolában Isztambulban. Öt év elteltével megunta a kinevezésre való várakozást, és átlépett a bírósági rendszerbe. Élete végéig kádiként (bíróként) szolgált a birodalom különböző városaiban a Balkánon és Trákiában.

Azok az emberek, akiket „A virágok lehelete” (1625) című költeményében leír, nem kitaláltak. A házasságtörők, a csábítók és a ravaszok – ők mind valós bírósági ügyek tipikus szereplői. Atâyî személyesen tárgyalta az ügyeiket.

Az idő, amikor Atâyî írt, vészterhes volt. A 17. század elején Isztambulban egyre nagyobb teret nyert a puritán Kadızadeli vallási mozgalom. A mozgalom hívei szétverték a kávéházakat, és megtámadták a szúfikat – az iszlám misztikusokat. A fanatikusok azzal vádolták a szúfikat, hogy az imatransz (imádság) alatt szép ifjakat néznek. Ezen a háttéren Atâyî együttérzéssel és humorral teli versei merész kulturális válaszként hatnak a radikálisokkal szemben.

Büntetés és szégyen „A virágok lehelete” című költeményben

Az 59a folio egy miniatúrát ábrázol „A virágok lehelete” című költeményhez. A múzeumi katalógusban a „Megszégyenített szodomita” címet kapta. Ez annak az embernek a nyilvános megszégyenítését mutatja be, akit azonos nemű kapcsolattal vádoltak meg.

Itt tenni kell egy történelmi fenntartást. Az Oszmán Birodalomban nem létezett a modern „homoszexualitás” fogalma mint identitás. A városi környezet a maga férfifürdőivel (hammamokkal) és kávéházaival azonban kedvezett a mély férfikötődéseknek, az irodalom pedig nyíltan dicsőítette a felnőtt férfiak szakálltalan ifjak iránti vonzalmát.

Miért büntetik olyan kegyetlenül a miniatúra hősét? A válasz az oszmán jogrendszer felépítésében keresendő. A birodalom nemcsak a hanafita madzhab – az iszlám négy fő jogi iskolájának egyike – szerint élt, hanem a szultáni kánun, azaz a közigazgatási-büntetőjogi törvénykönyvek alapján is. Ebben a világban egymás mellett létezett a „hadd” (a Koránból származó szigorú büntetések) és a „ta’zír” (a bíró vagy a hatóság belátása szerinti büntetések).

A hanafita teológusok nem tették egyenlővé az azonos nemű aktust, a livátot a hagyományos zinával (házasságtöréssel). Nem tartozott a halálbüntetéssel sújtandó hadd-bűncselekmények közé. Ez azonban nem jelenti azt, hogy Atâyî idejében nem büntették: már a Nagy Szulejmán alatt érvényben lévő 16. századi szultáni kánunban is pénzbírságot szabtak ki a livátért, a kádi pedig kiegészítőleg ta’zírt – verést, börtönt vagy nyilvános megszégyenítést – rendelhetett el.

A gyakorlatban a hatóságok leginkább akkor avatkoztak be, amikor az ügy nyilvánosságra került és megzavarta a köznyugalmat. Az állam ritkán szólt bele a zárt ajtók mögött zajló magánéletbe, de egy demonstratív botrány vagy a szomszédok panasza már büntetéshez vezethetett.

A szomszédok nem várták meg a hivatalos bírósági tárgyalást. Az emberek berontottak a házba, és mintegy lerántották azt a paravánt, amely mögött a két férfi éppen szeretkezett. A festő ezt vizuálisan is kiemelte: a miniatúrán egy hatalmas vörös függöny szó szerint kettévágja a kompozíciót, elválasztva a „titkosat” a „nyilvánvalótól”. A függöny lerántása a becsület („namusz”) pillanatnyi elvesztésének metaforájává válik.

Az illusztráció a „teshir” – a formalizált közszemlére tétel – eljárását mutatja be. A teshir fő ereje a nézőkben rejlett. A tömeg elítélése nélkül a büntetés nem működött.

A rajz meglepő részletei a zenészek. A bűnöst dobpergés és zurna (keleti fúvóshangszer) hangja kíséretében kapták el. Általában ez a zene vidám esküvőkön vagy az elit gyalogság – a janicsárok – menetelései alatt szólt. Itt az öröm hangszerei a kínzás eszközeivé váltak. A zaj összezavarta az embert, és odahívta a bámészkodókat és az összes szomszédot.

Atâyî versben adja vissza a jelenet feszültségét. Először a szomszédok csapdát állítanak:

Aztán csendben várnak:

És hirtelen a csendet megtöri a szégyenmenet zenéje:

Komikus epizód „A virágok lehelete” című költeményből

A második miniatúrán az azonos nemű kontaktus nem bírósági eljárás okává, hanem egy könnyed városi komédia alapanyagává válik.

Az 56a folión az a jelenet látható, amikor „Két férfit együtt találnak az ágyban”. Ez egy másik történet ugyanebből a költeményből. Egy gazdag házban a vendégek hirtelen két férfit találnak egy ágyban.

A festő megragadta a kínosság és a komikus leleplezés pillanatát. Érdemes megfigyelni a gyertyát tartó férfi alakját az előtérben. A kezében tartott gyertya egyszerre válik azzá a „szikrává”, amelytől most fellángol a botrány, és azzá a fénnyé, amely megvilágítja a meglepett szeretőket, megteremtve a hirtelen leleplezés hatását.

Atâyî imádta az ilyen mulatságos eseteket. A kézirat szomszédos oldalán egy hasonló epizód olvasható. Ott egy házi kos beront a szobába a hűtlen férjhez és a szeretőjéhez, és egyenesen a gyanútlan feleséghez lökdösi őket.

Az oszmán nevetéskultúra, mint például a népi Karagöz árnyékszínház, kiegyenlítő hatással bírt. Mint ahogy Dror Ze’evi történész megjegyzi, a nevetés letörte a pátoszt a vallási tekintélyekről. Megmutatta, hogy a szenvedélyekkel szemben minden ember egyformán gyenge.

Atâyî is ugyanezt teszi. Azonos szintre helyezi a homoerotikus kalandot egy hétköznapi heteroszexuális hűtlenséggel. Költeményében mindkettő egyformán nevetséges.

A költő iróniával tekint a hősökre, de a hirtelen támadt érzéssel igazolja őket:

Az utolsó kétsorosban Atâyî mesterien használja a „tükör” (âyîne) és a „szemlélődés/igazság” (şühûd) metaforáját, amely oly jellemző a klasszikus török lírára. Egyfelől parodizálja az emelkedett szúfi stílust, ahol a szerelem az isteni igazság tükreként jelenik meg. Másfelől – ezt a metaforát hirtelen egy tisztán hétköznapi szintre rántja le: komikus kontextusban a „szerelem tükre” szó szerint közszemlére tette a két szerető gondosan őrzött titkát.

Lelki szerelem a „Hét történet” című költeményben

A 127a folión található a harmadik homoszexuális miniatúra, amely a „Hét történet” (Heft Hân) című költemény egy epizódját illusztrálja. A címe: „A cár fiának és a fia nevelőjének portréját nézi, aki beleszeretett a fiúba”.

A történet a következő: egy bölcs nevelő (lala) titkos és tiltott szenvedélyre lobbant tanítványa, a herceg iránt. Mivel nincs bátorsága a valóságban feltárni érzéseit, felfogad egy festőt, és megkéri, hogy fessen egy portrét, amelyen a herceggel gyengéd ölelésben látható.

A festmény végül egy fára kerül a kertben. Ebben a pillanatban a cár (a herceg apja) kinézve a pavilonja ablakán észreveszi a portrét. A festő olyan pontosan adta vissza a tekinteteket és az érzéseket, hogy az uralkodó számára szavak nélkül is világossá válik a nevelő titkos szenvedélye.

A miniatúra fölötti, elegáns nasztalík betűkkel írt szöveg ironikusan írja le, hogyan árulta el a kép a titkot:

Atâyî versei itt azt a paradoxont hangsúlyozzák: az „élettelen portré” (nakş-ı bî-cân), amelyet a festő ecsetje „szőrszálról szőrszálra” megfestett, a leghangosabb besúgónak bizonyult.

Selim Kuru, oszmán irodalomtörténész kifejti, hogy az oszmán kultúrában két különböző szókincs létezett az ilyen kapcsolatok leírására. Az első kifejezés a „mahbub-pereszt” (a kedves imádója). Ő az az intellektuel, aki csodálja az ifjú szépségét, de nem süllyed le a testi birtoklás szintjére. Az ilyen szerelem hatalmas önuralmat követelt. Kifinomult költészetben fejeződött ki.

A második kifejezés a „gulam-pare” (fiúk megszállottja). Ez egy megvető szó azokra, akik átadták magukat a testi örömöknek, és elveszítették a becsületüket.