Vlagyimir Nabokov és az azonos nemű kapcsolatok dekriminalizálására tett első kísérlet Oroszországban

A századfordulón Európa egy új, addig még szokatlan jelenséggel szembesült. A fin de siècle (századvég) számos új konfliktust és kérdést hozott magával, amelyeket addig tabuként kezeltek. A széteső és bomló régi, hagyományos világ átadta helyét a haladás és a technológia világának. Természetesen az emberi létezés számos, addig megdönthetetlennek hitt szabályát átértékelték.

Mindenütt „férfiatlan” férfiak és „nőietlen” nők jelentek meg, akik kihívást intéztek a hagyományos nemi szerepek ellen. Elsőként a nők kérdőjelezték meg a patriarchális rendet, és fogalmazták meg követeléseiket az úgynevezett „nőkérdés” formájában, amely gyorsan átpolitizálódott. A homoszexuális viselkedés természetesen mélyen a megengedett határain kívül esett; a kérdés nyilvános megvitatása rendkívül ritka volt, és leggyakrabban elítélés és szégyen kísérte.

Az erkölcsök demokratizálódása azonban most először tette lehetővé, hogy a homoszexualitásról szóló viták kitörjenek a teljes illegalitásból. A művészet és a filozófia területéről, ahol az ilyen témák szintén ritkán merültek fel, fokozatosan a tudomány és a jog területére helyeződtek át. Európában óvatos és olykor következetlen, de mégis támogató hangok kezdtek felhangzani a homoszexuálisok mellett, amelyek közül talán a leghangosabb a német szexológus, Magnus Hirschfeld hangja volt.

De míg az európai kontextus jól kutatott és meglehetősen széles körben ismert, az oroszországi homoszexuálisok jogaiért folytatott küzdelemről jóval kevesebbet beszélnek. A legjobb esetben itt Mihail Kuzmin írót szokták megemlíteni, aki nyíltan homoszexuális volt, ami a szövegeiben is megmutatkozott. Azonban az orosz történelemben is voltak olyan politikusok és jogászok, akik nem féltek felszólalni a queer emberek emancipációjának témájában.

Hősünk vezetékneve mindenki számára jól ismert. Vlagyimir Dmitrijevics Nabokov valóban a nagy író édesapja, azonban a legnagyobb mértékben igazságtalan lenne jelentőségét erre a szerény szerepre redukálni. Vlagyimir Dmitrijevics magasan képzett jogász volt, az oroszországi felszabadító mozgalom és a legnagyobb liberális ellenzéki párt, az Alkotmányos Demokrata (Kadet) Párt alapítói közé tartozott. Aktívan foglalkozott jogalkotási kérdésekkel mind elméleti, mind gyakorlati szinten, és a birodalom egyik vezető jogásza volt. Az 1917-es februári forradalom után részt vett az Ideiglenes Kormány munkájában, majd a bolsevik puccs után még az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe is bejutott.

1902-ben Vlagyimir Dmitrijevics kiadott egy jogi brosúrát „A testi bűncselekmények” címmel, amelyben a törvények liberális értékek szellemében történő modernizálását javasolta. Ami számunkra figyelemre méltó, hogy ebben a brosúrában, sok más kollégájával ellentétben, Nabokov nemcsak hogy nem kerülte meg a homoszexualitás kérdését, hanem munkájának jelentős részét ennek szentelte, jogászok, pszichiáterek és még filozófusok érveit is felhozva. Érdemes lesz nekünk is megismerkedni e szöveg tartalmával.

„Kifejezetten büntetőpolitikai szempontból vizsgálva a kérdést… arra a következtetésre kell jutnunk, hogy jelentősen több alapja van a szodómia (természetesen a felnőttek közötti, önkéntes) büntethetősége kérdésében adott negatív válasznak, mint a pozitívnak.”

— Vlagyimir Nabokov. „A testi bűncselekmények” (1902)

Az Orosz Birodalomban a férfiak közötti homoszexualitást törvény tiltotta, bár a rendelkezésünkre álló forrásokból bizton feltételezhető, hogy Oroszországban a homoszexuális viselkedéshez meglehetősen közömbösen viszonyultak, ha a legtöbb más európai országgal hasonlítjuk össze. Ezzel az összehasonlítással kezdi Nabokov is a probléma elemzését. Az európai tapasztalatok részletes tanulmányozása után – és azokat mélyen hibásnak találva – üdvözli azokat a külföldi jogászokat, akik a diszkriminatív törvények eltörlésére szólítanak fel, és rendkívül pozitívan nyilatkozik az aktivisták munkájáról, külön kiemelve a már említett Magnus Hirschfeldet.

Maga Nabokov következtetései számunkra talán nyilvánvalónak tűnhetnek (bár sajnos nem mindenki számára), de a 20. század elején valóban forradalmian hangzottak: két azonos nemű személy önkéntes szövetsége nem sérti és nem is sértheti senki jogait, aminek következtében a jogi tilalmat fel kell oldani. Ezenkívül, mivel az oroszországi büntetőjogi szankciók célja nem a bűnöző megbüntetése, hanem csupán a megjavítása, az azonos neműek iránti vonzalom kontextusában ez lehetetlennek tűnik, mivel a homoszexuális orientációt nem lehet megváltoztatni.

Ugyanakkor e jogtalan cikkelynek a büntetőtörvénykönyvben való bennhagyásával a jogalkotó tág teret enged a zsarolásnak. Mivel a „férfiszerelem” aktusát a gyakorlatban nagyon nehéz bizonyítani, a jogalkalmazó számára megnyílik a lehetőség, hogy gyakorlatilag bárkit homoszexualitással vádoljon meg (sajnos valami hasonlót látunk a mai Oroszországban is). A politikus azonban, nem elégedve meg kizárólag a jogi érvekkel, áttér az orvostudomány, a biológia, sőt az államigazgatás területére is.

Gondosan áttanulmányozva az orvostudomány álláspontját, úgy találja, hogy a homoszexualitásról különböző nézetek léteznek: egyes tudósok (v. Erkelens) veleszületettnek, mások szerzettnek tartják, ismét mások a veleszületett és szerzett tényezők kombinációját ismerik el. A jog szempontjából azonban ennek nincs különösebb jelentősége: jogi szempontból az azonos nemű kapcsolatokat ki kell zárni a bűncselekmények listájáról.

És bár a saját testtel való rendelkezés nem lehet büntetendő, egyes konzervatívok mégis úgy vélték, hogy a „természetellenes kielégülés aktusát” jogilag üldözni kell, mivel az sérti a közerkölcsöt. Nabokov ezt az érvet is megcáfolja: a közerkölcs nagyon heterogén, és amit a maradi reakciósok „perverziónak” tartanak, azt a társadalom kulturált rétegei a megengedett egy változatának fogják nevezni.

Nem szabad elfelejteni, hogy az 1900-as évek egybeestek az orosz kultúra ezüstkorával, amelynek keretében a művészetben a valós és a misztikus, a szép és a rút, a férfias és a nőies közötti határok elmosódottá és átjárhatóvá váltak. A nagy írók és költők, festők, balettmesterek, rendezők és színészek szinte egyöntetű csodálattal fogadták a már említett Kuzmin homoszexuális verseit és prózáját; elég annyit mondani, hogy a „Szárnyak” című kisregényt közlő folyóirat teljes példányszámát szinte azonnal felvásárolták.

Az utolsó érv, amelyet a leendő kadet felhasznál, inkább a gazdaság és a közigazgatás területéhez tartozik. Az uranizmus, amely sem a társadalomra, sem magára a homoszexuális személyre nem jelent fenyegetést, ha büntetendő marad, rengeteg erőforrást von el az államtól. Ahelyett, hogy felnőtt embereket kapdosnának el, akik semmilyen módon nem sértik mások jogait, a rendőrség és az igazságszolgáltatási rendszer számára sokkal célravezetőbb lenne az igazi bűnözőkre: a tolvajokra, gyilkosokra, erőszaktevőkre koncentrálni.

„…az uraniszták megbüntetésével az állam igazságtalanul, és ami a legfontosabb, céltalanul és haszontalanul pazarolja azokat az erőket és eszközöket, amelyeket produktívabb módon is el lehetne költeni”

— Vlagyimir Nabokov. „A testi bűncselekmények” (1902)

És mégis, az emancipációs retorika ellenére Nabokov – mai mércével mérve – enged a stigmának. Szavai szerint ez „patológia” vagy „vétek”, amely „a társadalom egészséges részében mély undort kelt”. Sajnos aligha célszerű Nabokov beszédét a mai álláspontról megítélni: egy teljesen más társadalom, egy teljesen más kultúra képviselője, amikor az azonos nemű kapcsolatokról nyíltan beszélni szinte lehetetlen volt, és az egyetemes egyenlőségre és a diszkrimináció tilalmára felszólító hangok egyáltalán nem hangzottak el, eltekintve egy-egy elszigetelt, véletlenszerű esettől. Nekünk inkább másra kellene összpontosítanunk: hogyan történhetett, hogy ilyen körülmények között, az egész világon korlátlanul uralkodó homofóbia ellenére, akadt egy jogász és politikus, aki egyértelműen felszólalt az azonos nemű kapcsolatok dekriminalizálása mellett.

„És mindenféle büntetőtörvény nélkül, a szodómia a lakosság egészséges és normális részének szemében mindig és mindenhol olyannak fog tűnni, amilyen valójában: egy mély undort keltő aktusnak…”

— Vlagyimir Nabokov. „A testi bűncselekmények” (1902)

Vlagyimir Dmitrijevics számára a homoszexuális kapcsolatok nem jelentettek absztrakciót, egy-egy sort a jogi traktátusokból és az orvosi kézikönyvekből. Testvérei, Konsztantyin és Vaszilij homoszexuálisok voltak. Maga Vlagyimir Dmitrijevics nős volt és sok fia született, de egyikük, Szerjozsa Nabokov, szintén homoszexuális volt. Személyesen ismerte a híres Magnus Hirschfeldet, akiről az apja is írt a minket érdeklő brosúrában. Szergejnek az a szerencsétlenség jutott, hogy a második világháború alatt a nácik által megszállt Párizsban tartózkodott. Homoszexualitása miatt Németországban halt meg 1945-ben, 4 hónappal az őt fogva tartó koncentrációs tábor felszabadítása előtt.

Az ezeréves monarchia összeomlása után a liberálisoknak rövid időre sikerült a saját kezükbe venniük a hatalmat. Hősünk 1917-ben számos magas tisztséget töltött be, és folytatta a munkát a forradalmi haza jogszabályainak tökéletesítésén. Nem tudjuk, hogyan haladt a bizottság munkája. Felmerült-e a homoszexualitás dekriminalizálásának kérdése? Született-e legalább közbenső döntés ebben a kérdésben? Nabokov kénytelen volt a családjával elmenekülni a bolsevik Oroszországból. Nem tudni, hogy az ország új urai mennyire támaszkodtak Vlagyimir Dmitrijevics munkáira, de az azonos nemű vonzalom üldözése nem szerepelt a szovjet büntetőjogban. Azonban sok más szabadságjoghoz hasonlóan ezt a pontot is felülvizsgálták a sztálinizmus korszakában.

Az orosz queer történelem úgy tűnik, még nem íródott meg abban a formában, hogy magabiztosan fel tudjuk idézni a főhőseit, a legfontosabb dátumait és eseményeit. Sokan közülünk könnyedén emlékeznek Magnus Hirschfeldre, a Stonewall-lázadásokra és 1968-ra. De mivel a téma az orosz politikai térben tabunak számít, sajnos a hazai hősök ritkán kapnak ekkora figyelmet. Mégis úgy tűnik, hogy a bátor úttörők emléke, akik az első csapásokat mérték a diszkriminációra, megérdemli a figyelmünket és a hálánkat.