A férfiak közötti csókolózás története Oroszországban

Az oroszországi nem heteronormatív szexualitás és férfi testiség történetében sokáig összefonódtak az ortodox rítusok, a katonai életmód és a városi szubkultúrák. A forradalom előtti gyakorlatok közül kiemelkedik a húsvéti krisztusozás — a férfiak közötti háromszori csók váltása húsvét vasárnapján, amelyet az egyház elismert és a nyilvánosság előtt is reprodukáltak.

Ez az egy nap egy másik logikával helyettesítette a megszokott társadalmi és katonai távolságtartást: „Krisztus feltámadt!” és három csók az ortodoxok között. A 19. századi és a 20. század eleji kortársak számára a „szokás szerinti” csók természetesen nem a „homoszexuális identitás” prizmáján keresztül értelmeződött: a „megengedett” testiség és az elítélt „férfifertelem” szétválasztása akkoriban más volt, mint napjainkban.

Az alábbiakban bemutatjuk a rítus kialakulásának teljes történetét, annak összefonódását a katonai kultúrával, a fényképeken és az 1916-os filmhíradókon fennmaradt emlékeket, valamint azt, hogy mi történt a rítussal az 1917-es forradalom után.

Kis szótár

Krisztusozás (hristoszovanyije) — egymás üdvözlésének húsvéti szokása Krisztus feltámadásának ünnepén: a „Krisztus feltámadt!” (Hrisztosz Voszkresze!) szavakkal és a „Valóban feltámadt!” (Voisztyinu Voszkresze!) válasszal, majd háromszori csókkal.

Lobzanyije — elavult orosz szó a csókolózásra.

A „szent csók”: bibliai előírások és a korai egyház

A férfiak közötti csókolózás hagyománya az ortodox Oroszországban az ókeresztény „szent csók” (görögül philema hagion, latinul osculum sanctum) — a „béke csókja” — gyakorlatán alapult, amely a Földközi-tenger keleti medencéjének és Júdeának a szokásaiból eredt, ahol a csók elsősorban a férfiak közötti üdvözlésként szolgált.

Később a keresztény közegben a „béke” és a csók váltása a hívők egységének gesztusává vált; az Újszövetségben a rítust legalább ötször említik. Különösen ismert például a Rómaiakhoz írt levél 16:16-os szakasza:

„Köszöntsétek egymást szent csókkal.”

A korai szerzők, mint például Tertullianus, Jusztinusz vértanú és Órigenész tanúságtételei szerint a csók eredetileg „szájra” történt, nem pedig arcra: a hagyomány szerint így üdvözölte egymást Krisztus és a tanítványok. A korai keresztények számára a csók megtagadása azt jelentette, hogy az eucharisztiában való részvétel „fikció” marad: a megbékélés testi jele nélkül a lelki egység befejezetlennek tűnt.

A rítus testisége már ekkor is aggodalmakat keltett. A visszaélések kockázatának csökkentése érdekében a liturgián a férfiak és a nők külön ültek, és a „szent csókot” csak azonos nemen belül engedélyezték; a katekumeneket, vagyis a keresztségre készülőket nem engedték részt venni benne — az ő csókjuk „még nem volt szent”.

Húsvéti csókok az Orosz Birodalomban

Az Orosz Birodalomban az ókeresztény szokás tömeges húsvéti krisztusozássá alakult át. Az ünnepen bármelyik ortodox hívő odamehetett és oda is kellett mennie bármelyik másikhoz egy „Krisztus feltámadt!” kíséretében, és háromszori csókot válthatott vele, függetlenül annak társadalmi helyzetétől, vagyonától vagy rangjától. A teológiai értelmezés szerint ez az egyetemes megbocsátást és az Isten előtti lelki testvériséget jelentette.

A test és a nemi normák történetének szempontjából ez a rítus ritka lehetőséget teremtett a legitim férfi testiségre egy patriarchális társadalomban, bár az államegyház ezzel egyidejűleg természetesen egészében véve elítélte az azonos neműek szexuális cselekményeit.

A kereszténység misztikus hagyományában időnként találkozhatunk a férfi közelség másfajta retorikájával is. Például a 11. századi görög szerzetes, Új Teológus Szent Simeon példázataiban a király (Krisztus allegóriája) így fogadja a bűnbánót: a nyakába borul, megcsókolja, és az ágyára ülteti. A középkori olvasó számára ez nem jelentett modern értelemben vett „eretnekséget”: a férfiak közötti, vagy az ember és Isten közötti lelki szenvedélyt és platonikusan formált szeretetet a legmagasabb erényként írták le.

A birodalmi mindennapok szempontjából nem kevésbé fontos a hadsereg közege. John Bushnell történész a „Parasztok egyenruhában: a cári hadsereg mint paraszti társadalom” című munkájában az orosz birodalmi hadsereget a paraszti közösség folytatásaként írta le: a többéves szolgálat, a női társaságtól való elszigeteltség és a zord életmód felerősítette a katonák testi és érzelmi közelségét.

Ugyanakkor a Péter előtti Rusz idején nem voltak állami törvények és büntetések az azonos nemű kapcsolatok miatt. Az intézményesített homofóbiát Nyugat-Európából „importálták” Oroszországba a nyugati hadseregmodellel együtt I. Péter uralkodása alatt, aki modernizálta az országot. Az ő 1716-os Katonai Szabályzata kriminalizálta először a homoszexuális tevékenységet Oroszországban, de csak a katonák számára.

Összehasonlítva a 19. század második felének brit vagy német hadseregével, ahol a homoszexualitás körüli „pánik” közepette egyre inkább szabályozták a férfi testiséget, az orosz közegben tovább fennmaradtak a „testvéri szeretet” archaikus paraszti formái: a szorosan egymás mellett, gyakran egy köpeny alatt történő közös alvás, a találkozáskori és búcsúzáskori csókok, a közös fürdőzések. Ez nem „bizonyítja” a tömeges homoszexualitást a modern értelemben, de rámutat a férfiak közötti testi közelség egy eltérő normájára Oroszországban.

Az első világháború frontján a katonák és tisztek közötti húsvéti krisztusozást számos fénykép és az illusztrált sajtó is megörökítette.

Irina Roldugina a „Homoszexualitás a késő birodalmi Oroszország haditengerészetében” című publikációjában a balti flotta, és különösen a Gépész- és Fűtőiskola anyagán keresztül mutatja be, hogyan rögzítették a bírósági ügyek az azonos nemű kapcsolatokat, de csak elszigetelt esetek jutottak el a hadbíróságig. A késő birodalomra vonatkozóan a homoszexualitáshoz való viszonyulás „mérsékelt és szekuláris” jellegét emeli ki, amely a humanista orvosi diskurzus fokozatos hatásának hátterében alakult ki.

1916-ban, az első világháború súlyos veszteségei és II. Miklós személyes parancsnoksága idején a húsvéti krisztusozás vallási aktus és katonapolitikai gesztus is lett. A császár felkereste a mogiljovi főhadiszállást és az elsővonalbeli alakulatokat; az udvari fényképészek és operatőrök megörökítették a katonák és az alacsonyabb rangú tisztek köszöntését, amelyet az ajakra és arcra adott háromszori csók kísért.

A legismertebb fénykép Anasztaszija Nyikolajevna nagyhercegnő személyes albumából származik. A képen II. Miklós egy katonát csókol meg.

Fennmaradt egy 1916-os fekete-fehér filmhíradó is: a cár tábori egyenruhában, katonák és alacsonyabb rangú tisztek sora, ölelések, csókok az arcra és a szájra, majd egy csoportkép.

A bolsevikok győzelme után az országot elhagyó orosz emigránsok körében az egyenruhás húsvéti csók motívuma politikai allegóriává válhatott. A párizsi „Csaszovoj” (Az Őrszem) magazin címlapja (1930. április 15., 29. szám) a „Krisztus Feltámadt” és a „Közelgő Feltámadás” feliratokat katonai egyenruhás alakokkal társítja a Kreml hátterében; a lábuknál egy vörös csillagos sisak és egy puska hever — a kommunizmustól való jövőbeli oroszországi felszabadulás álma.

A „szocialista testvéri csók”

A forradalom után a Szovjetunióban egy olyan helyzet alakult ki, amely ma paradoxonnak tűnik. Sztálin alatt a Szovjetunióban bevezették a „férfifertelem” elleni cikkelyt (bizonyos szövetségi köztársaságokban, például a Grúz SZSZK-ban és másokban pedig az ilyen cikkelyek már a Szovjetunió megalakulása óta léteztek), de a szovjet nómenklatúra mégis nyilvánosan alkalmazta a húsvéti csókkal rokon, háromszori csókot. Ezt „szocialista testvéri csóknak” nevezték, és a „keleti blokk” szimbólumává vált: három csók felváltva az arcokra az ortodox minta szerint, különleges esetekben pedig a szájra. A kutatói irodalom ezt a gesztust a hierarchia „burzsoá” formáival (pl. kézcsók az uralkodónak) való szembeállításként és az egyenlőség demonstrációjaként magyarázza.

A felvételek kronológiájában könnyen nyomon követhető a rítus megszokása. 1936-ban a Valerij Cskalov pilótával készült felvételeken Sztálin még elhúzódik, amikor az csókra nyújtózkodik, bár végül a csók mégis elcsattant; 1937-re a Vaszilij Molokovval készült képeken Sztálin már maga hajol oda a csókhoz.

Leonyid Brezsnyev lett a műfaj védjegye: csókjai 1975-ben Nyikolaj Podgornijjal, 1980-ban Konsztantyin Csernyenkóval, valamint a híres csókja Erich Honeckerrel 1979-ben később Dmitrij Vrubel graffiti alapjául szolgáltak a berlini falon a német „Istenem, segíts túlélnem ezt a halálos szerelmet” („Mein Gott, hilf mir, diese tödliche Liebe zu überleben”) felirattal.

A diplomáciai részletek is a testen keresztül értelmeződtek. Például a szovjet-kínai szakadás idején a kínai fél elutasította a „testvéri” csókokat; 1959-ben Pekingben Mao Ce-tung pedig hátralépett egyet, nem engedve Hruscsovnak, hogy megcsókolja, és beérte egy kézfogással.

A homohisztériáról

A mai néző a forradalom előtti és a szovjet csókolózós felvételeket a mai értelemben vett homoszexuálisként érzékelheti. Eric Anderson szociológus erre a jelenségre vezette be a „homohisztéria” fogalmát: egy olyan kulturális rezsimet jelent, amelyben a heteroszexuális férfiak félnek attól, hogy homoszexuálisnak nézik őket a testiség vagy a „puha” viselkedés miatt. A homohisztériához három feltétel szükséges: a homoszexualitás tömeges elismerése külön orientációként és identitásként; kulturális homofóbia; a társadalmi képzeletben a férfias gyengédség vagy testiség bármilyen formájának a homoszexualitással való összemosása.

A 20. század eleji birodalmi Oroszországban és még a késői Szovjetunióban is ezek a feltételek csak részben estek egybe: igaz, hogy a „férfifertelmet” üldözték, de a krisztusozáskori csók vagy a tribünnél elcsattanó „testvéri” csók nem feltétlenül jelezte a szexuális identitást. Az európai és orosz kutatásokban az idősebb generációval készített interjúk rögzítik, hogy az 1920–1950-es években felnőtt emberek gyakran újdonságként élik meg a férfi testiség jelenlegi korlátozásait.