Homoszexualitás az ókori és középkori Oroszországban

Míg Angliában, Hollandiában, Franciaországban és Spanyolországban az embereket a homoszexualitás miatt máglyán égették el és kínozták, a Ruszban egészen a 18. századig egyetlen világi törvény sem volt, amely büntette volna a „szodomita bűnt”.

A külön cikkely hiánya a világi jogban nem jelentett jóváhagyást. Az ókori és középkori Ruszban az azonos nemű kapcsolatokat az egyházi szabályok elítélték. Az egyház bűnnek tekintette ezeket, és penitenciát – bűnbánatot és a hívőre vonatkozó korlátozásokat – szabott ki.

A homoszexuális kapcsolatok elítélésének és üldözésének mértéke az orosz történelem különböző korszakaiban változott. Függött az egyház szerepétől, a hatalom álláspontjától, a társadalmi normáktól és a jogi kultúra általános jellegétől.

Oroszország történelmének számos időszakában a homoszexualitáshoz való hozzáállás enyhébb volt, mint számos más országban. Ezt azonban nem lehet sem a tolerancia folyamatos vonalaként, sem az állandó szigor történeteként leírni. Inkább hullámszerű változások voltak ezek: a viszonylag nyugodt elfogadástól a szigorú büntetésekig.

Oroszország történelmének ókori és középkori korszakait általában olyan időszakokhoz sorolják, amikor a jelenség enyhe elítélése dominált. Az állam nem emelte ki külön büntetőjogi problémaként, és a fő megítélés, illetve a „szankciók” a vallási normákból és a megengedettségről szóló társadalmi elképzelésekből fakadtak.

Szexuális normák az ókori Ruszban

Az ókori Ruszban a szexualitásról szóló elképzelések két hagyomány metszéspontjában formálódtak. Fennmaradtak az ősszláv pogány szokások, amelyekben a szexuális szabadságot az élet természetes részének tekintették. Ugyanakkor megerősödött a keresztény világnézet is, amely a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat bűnnek tartotta. Emiatt ugyanaz a gyakorlat eltérő megítélés alá eshetett attól függően, hogy a régi szokás vagy az egyházi norma szempontjából vizsgálták.

M. A. Konyeva kutatásai szerint a homoszexuális kapcsolatok terjedése a Ruszban az állandó háborúkkal is összefügghetett: a férfiak hosszú időre a nők társaságán kívül rekedtek.

A „Russzkaja pravda”, a Kijevi Rusz 11. századi első világi törvénykönyve nem említi a homoszexualitás témáját.

A szexuális élet szabályozására tett első kísérletek az egyházi forrásokban – a 12–13. századi Kormcsaja-könyvekben – jelennek meg. Ezek az egyházi szabályok és törvények gyűjteményei voltak a papság és az egyházi bíróság számára.

Az azonos nemű kapcsolatokat ott a „szodómia” szóval jelölték. Az óorosz egyházi hagyományban ennek a kifejezésnek tágabb értelme volt: nemcsak az azonos neműek kapcsolataira vonatkozott, hanem más, tiltottnak tartott gyakorlatokra is, beleértve a maszturbációt is. A büntetések a bűnbánattól a szentáldozásból való ideiglenes kizárásig terjedtek.

Borisz szent fejedelem „kedvenc apródja”

A 20. század eleji orosz filozófus, Vaszilij Rozanov azt írta, hogy az egyik első „dokumentált” bizonyíték az azonos nemű kapcsolatokról az ókori Ruszban a „Borisz és Gleb mondája” című műben található. Ez egy óorosz irodalmi emlék Borisz és Gleb fejedelmekről, Vlagyimir fejedelem fiairól, akiket később szenvedéstűrő szentekként kezdtek tisztelni – olyan emberekként, akik ellenállás nélkül fogadták el a halált.

A szöveg megemlíti Borisz fejedelem „kedvenc apródját” – egy magyar származású ifjút, Györgyöt. Az „otrok” szó az óorosz nyelvben fiatalembert, serdülőt vagy a fejedelem melletti ifjú szolgát jelentett. Különleges jóindulata jeléül a fejedelem egy arany grivnát – egy nyakban hordott szép pántot – ajándékozott Györgynek.

A történet további része a Vlagyimir fejedelem halála utáni hatalmi harcokhoz kapcsolódik. 1015-ben Szvjatopolk fejedelem – akit az évkönyvek Átkozottnak neveznek – emberei megtámadták Borisz táborát és megölték őt. György a saját testével fedezte a fejedelem testét:

„Ezt látva apródja a saját testével fedezte be a boldog [azaz Borisz] testét, felkiáltva: »Nem hagylak el téged, drága uram, — ahol a te tested szépsége elhervad, ott méltattassam én is az életemet bevégezni!«”

— „Borisz és Gleb mondája”

Önmagában ez a részlet nem bizonyítja az azonos nemű kapcsolatot. De Rozanov számára ez egyike volt azoknak a szövegeknek, amelyek megengedik ezt az értelmezést.

Ezután Györgyöt is megölték. Majd Szvjatopolk harcosai megpróbálták levenni a nyakáról az arany grivnát. Ezt nem sikerült azonnal megtenni, mert az ékszer szorosan illeszkedett és nagyon erős volt. Akkor levágták György fejét, hogy megszerezzék az értéktárgyat.

Magyarországi Mózes élete: tisztaság, erőszak és lehetséges szexuális jelentések

Magyarországi Mózes (Moiszej Ugrin) Erdélyből származó magyar volt, és a már említett testvérével, Györggyel együtt szolgált Borisz fejedelemnél. Borisz meggyilkolása után Mózes életben maradt, és Predszlavánál, a leendő Jaroszláv fejedelem nővérénél rejtőzött.

1018-ban, amikor I. Boleszláv (Vitéz Boleszláv) lengyel király bevette Kijevet, Mózes fogságba esett, és Lengyelországba hurcolták. Ott eladták rabszolgának egy előkelő lengyel asszonynak. Az asszony szenvedélyre lobbant Mózes iránt, aki „erős testalkatával és szép arcával tűnt ki”, de ő maga közömbös maradt a nők iránt.

A lengyel nő egy álló éven át kitartóan próbálta Mózest közeledésre bírni, különféle trükkökhöz folyamodva: „drága ruhákba öltöztette, finom ételekkel etette, és buján átölelve őt, közösülésre kényszerítette”. Mózes elutasította próbálkozásait, letépte magáról a ruhákat, és kategorikusan megtagadta a házasságot. A válasza így hangzott:

„… és ha sok igaz ember feleséggel együtt menekült is meg, én bűnös, egyedül, nem menekülhetek meg feleséggel.”

— Rosztovi Demeter. „Tiszteletre méltó Mózes magyar atyánk élete”

Egy alkalommal az asszony „megparancsolta, hogy Mózest erőszakkal fektessék az ágyára, ahol csókolgatta és ölelgette őt; de ezzel sem tudta őt rávenni arra”. Az elutasításai miatt az asszony megharagudott, és megparancsolta, hogy minden nap verjék meg őt, száz sebet ejtve rajta. Végül megparancsolta Mózes kasztrálását.

Később egy lázadás során Mózes megszökött, visszatért Kijevbe, szerzetes lett a Kijev-pecserszki kolostorban, halála után pedig a tisztaság példájaként szentté avatták.

Vaszilij Rozanov úgy vélte, hogy a szöveg kánoni formája mögött egy olyan, más szexuális irányultságú ember története húzódhat meg, akit erőszaknak vetettek alá a heteroszexuális házasság elutasítása miatt, az életrajz pedig olvasható egy olyan emberről szóló történetként, aki veleszületett és leküzdhetetlen idegenkedést érzett a nők iránt.

Azonos nemű kapcsolatok a Moszkvai Ruszban

A 15–17. századi Moszkvai Ruszban az azonos nemű kapcsolatokról szóló információk főként egyházi szövegekből és külföldi utazók feljegyzéseiből maradtak fenn. Ezekből a forrásokból kitűnik, hogy az egyház elítélte ezeket a kapcsolatokat, de általában nem emelte ki különös bűntényként az erkölcsi vétségek általános sorából.

A legtöbb egyházi üzenetnek, a „Sztohlav” kivételével, nem volt világi törvényi ereje. Ezek moralizáló szövegek voltak, amelyek az ortodox értelemben vett „helyes” életmód fenntartását szolgálták.

Így a „Domosztroj”-ban a „szodomita bűnt” más bűnökkel együtt ítélik el: falánksággal, részegséggel, böjtszegéssel, boszorkánysággal és az úgynevezett démoni énekek éneklésével. Az azonos nemű kapcsolatok itt az erkölcsi eltévelyedések általános listájába tartoznak, és nem önálló bűncselekményként vannak leírva.

A 15. század második felében a Kormcsaja-könyvekben megjelent egy külön prédikáció a „természetellenes bűnök” ellen. Szerzője halálbüntetést követelt a „férfifertelemért”, valamint az istenkáromlásért, gyilkosságért és erőszakért, hangsúlyozva, hogy az ilyen tettek nem érdemelnek kegyelmet. Azonban ez kifejezetten egy prédikáció volt, amely erkölcsi álláspontot fejezett ki, nem pedig hatályos egyházi vagy állami törvény. Az ilyen felhívásoknak nem volt jogi erejük.

A 16. század egyik figyelemre méltó egyházi szerzője Szilveszter pap volt. Prédikációiban élesen elítélte az udvari ifjakat, akiket nőiesnek tartott. Olyan fiatalemberekről volt szó, akik borotválták a szakállukat, kozmetikumokat használtak, és az ő szemszögéből nézve megsértették a hagyományos férfiképet.

A „Rettenetes Iván cárhoz írt levelében” Szilveszter az orosz sereget is a „szodomita bűn” terjesztésével vádolta a kazanyi hadjárat során. A katonai kudarcokat és az erkölcsi hanyatlást a bűnös viselkedéssel hozta összefüggésbe.

A 16. század elején a „szodomita bűn” aktív leleplezője volt Danyiil moszkvai metropolita is. Tanításaiban nemcsak azokat elítélte, akik „paráznákkal” éltek, hanem a nőies ifjakat is, akik, szavai szerint, „…az asszonyokat irigyelve, férfias arcukat nőiessé változtatták. Vagy egészen asszonnyá akarsz válni?” Leírta a megjelenésüket és a viselkedésüket: borotválják a szakállukat, szedik a szőrzetüket, illatszereket használnak, és naponta többször átöltöznek.

Az egyik prédikációjában Danyiil egy nemesember történetét hozta fel, aki elmondása szerint annyira „beleragadt” az azonos nemű kapcsolatokba, hogy hozzá fordult lelki segítségért. Ez a férfi bevallotta, hogy nem tud szabadulni a szeretője iránti érzéseitől, mert a szenvedélye túl erősnek tűnik számára. Danyiil ezt az állapotot ördögi befolyással magyarázta, és azt tanácsolta, hogy kerülje nemcsak a nőket, hanem azokat az ifjakat is, akik „tisztátalan gondolatokat” ébresztenek. A szerzetesek számára a kísértés elleni küzdelem rendkívül radikális eszközét is javasolta – az önkasztrációt, amelyet a testi vágyaktól való teljes megszabadulás módjának tekintett.

Az első olyan eset, amikor az azonos nemű kapcsolatokat közvetlenül érintették egy hivatalos normatív dokumentumban, az 1551-es „Sztohlavhoz” kapcsolódik, amelyet Rettegett Iván idején fogadtak el. A „Sztohlav” egy száz fejezetből álló egyházi és állami gyűjtemény volt, amely a hit, a rítusok és az erkölcs kérdéseit szabályozta. Ebben a „szodomita bűnt” az ortodox normák súlyos megsértéseként ítélték el, ugyanakkor megengedték a bűnbánat és a javulás lehetőségét.

A minimális büntetésnek az önkéntes beismerés, a böjt és az életmód megváltoztatása számított. Súlyosabb esetekben az illetőt átmenetileg kiközösíthették az egyházból, vagy megtilthatták neki az istentiszteleteken való részvételt, de még ezeket az intézkedéseket is vissza lehetett vonni őszinte bűnbánat esetén. A legsúlyosabb következmény tehát a lelki halál volt – az egyházi közösség elvesztése, nem pedig a fizikai büntetés.

A „Sztohlav” felhívta a figyelmet arra a gyakorlatra is, amelynek során a szerzetesek fiatal szolgákat tartottak maguk mellett. Ezt erkölcsileg veszélyesnek tartották. A dokumentum megtiltotta a szerzeteseknek, hogy „személyesen tartsanak csupasz bajszú fiúkat”, vagyis szakálltalan ifjakat, és azt tanácsolta, hogy szükség esetén válasszanak idősebb, szakállas szolgákat.

Fontos figyelembe venni magának a kifejezésnek a jelentését is. A vizsgált korszakban a „szodómiát” sokkal tágabb értelemben vették, mint ma. Ez a szó nemcsak a férfiak közötti azonos nemű kapcsolatokat jelölte, hanem minden olyan szexuális gyakorlatot, amely nem kötődött gyermeknemzéshez. Ide sorolták többek között a fajtalankodást, a maszturbációt és a nőkkel folytatott anális szexet. Ezért a „szodómia” említése a forrásokban nem mindig vonatkozik kifejezetten a homoszexualitásra.

Az 1616-os novgorodi kérvény

Az 1616. január 5-i novgorodi kérvény – egyike a kevés olyan orosz dokumentumnak, amely az azonos nemű kapcsolatok témájához kötődik. A kérvényt, vagyis a hatóságnak szóló írásbeli panaszt-kérést Velikij Novgorodban fogalmazták meg. Abban az időben a város svéd csapatok megszállása alatt állt, így a dokumentum később a svéd levéltárba került. A kilencvenes évek elején tették közzé.

A kérvény írója egy bizonyos Fjodort azzal vádol meg, hogy az négy évvel ezelőtt, kihasználva kiskorúságát, homoszexuális kapcsolatra bírta rá. A kérvényező elmondása szerint most Fjodor azzal fenyegetőzik, hogy mindent elmond az apjának, és pénzt követel a hallgatásért.

A panasz értelme nem annyira magára a „szodómia” tényére összpontosít, mint inkább az erőszakra, a megtévesztésre és az azt követő zsarolásra. Ez mind a dokumentum tartalmából, mind pedig abból látszik, ahogyan maga a szerző felépíti a történetet.

„… Fjodor hozzám mazsolát és almát küldött, és azt mondta, hogy ez tőlem ajándék neked, én pedig, uram, abban az időben buta voltam, és kicsi, és néma, tőle a mazsolát és az almákat elvettem, és azt hittem, uram, hogy ő valóban ajándékképpen küldte nekem a mazsolát és az almákat, és elkezdett [azt hittem], uram, ez a Fjodor hozzám közeledni [barátkozni], ő meg gonoszságot akart velem tenni, hogy én is vele gonoszságot tegyek, én pedig, uram, abban az időben buta voltam, és kicsi, és néma, és nem mertem ezt apámnak elmondani, és én, uram, akaratom ellenére vele fajtalankodtam, és amikor, uram, én nagyobb lettem, és az eszem is, uram, megjött, akkor én, uram, megmondtam neki, hogy menj te el tőlem, Fjodor, el innen, ő meg, uram, durváskodva, hogy az apámnak is kára lesz, nekem is kárt okoz, uram, Velikij Novgorodban harmincnyolc rubelben hiába, nekem pedig, uram, idegen városban jutott osztályrészül, nem akartam vele pereskedni, vele kibékültem, és adtam, uram, én neki hiába három rubel pénzt, és mindez, uram, nekem kárt okozott Velikij Novgorodban… nyolc rubel…”

— „Kérvény egy bizonyos Fjodor elleni, erőszakkal szodómiára való kényszerítés és panasz tárgyában” (eleje hiányzik). 1616. január 5.

Rövid összefoglaló modern nyelven: Fjodor mazsolát és almát küldött a fiúnak, amit ajándéknak nevezett, a fiú pedig kicsi és tapasztalatlan lévén, elfogadta azokat, és nem értette a szándékot. Ezután Fjodor megpróbálta „bűnre” csábítani, és a szerző bevallja, hogy kényszerítés alatt nem mondta el az apjának, és engedelmeskedett. Később, amikor felnőtt és megértette a történteket, követelte, hogy Fjodor hagyja békén, de az fenyegetőzni és pénzt zsarolni kezdett. Hogy elkerülje a veszekedést és a pert idegen területen, három rubellel megváltotta magát, de a teljes kára szerinte nyolc rubel volt.

Hogy mi lett a történet vége, és hogy Fjodor kapott-e valamilyen büntetést, nem tudni.

Külföldi megfigyelők a „szodómiáról” a Moszkvai Ruszban

A 16–17. századi Moszkvai Ruszban az azonos nemű kapcsolatokról szóló információk jelentős része külföldi szerzők – utazók, diplomaták, orvosok és történészek – szövegeiben maradt fenn. Ezek a beszámolók nemcsak az orosz társadalomra vetett külső pillantásként fontosak, hanem azt is jelzik, hogy a téma feltűnő volt az odalátogatók számára, és rendszeresen bekerült a leírásaikba.

Az egyik korai bizonyíték az olasz történésztől, Paolo Gioviótól származik. 1551-ben adta ki a „Katonai vitézségükről híres férfiak leírása” című könyvsorozatát, amelyben az orosz követek és kereskedők elbeszéléseire támaszkodva írta le a III. Vaszilij korabeli Moszkvai Cárságot. Ebben az összefüggésben megemlítette az oroszok közötti azonos nemű kapcsolatokat is, összekapcsolva azokat a „gyökeret vert szokással” és a „görögök modorával” összehasonlítva:

„…a moszkvaiaknál gyökeret vert szokás szerint a görögök modorára megengedett az ifjak szeretete; hiszen a legelőkelőbbek és a lovagi rend minden rendű tagja szokás szerint szolgálatába fogadja tiszteletre méltó polgárok gyermekeit, és kioktatja őket a hadmesterségben.”

— Paolo Giovio. „Katonai vitézségükről híres férfiak leírása”. 1551.

A „görögök” megemlítése az akkori Európában elterjedt sztereotípiát tükrözi: a nyugati hagyományban Bizáncnak és a „görög világnak” különös kicsapongást tulajdonítottak.

I. Ju. Nyikolajeva kutató magyarázatot kínált arra, miért bukkan fel olyan kitartóan az azonos nemű gyakorlatok és más „illetlen” szenvedélyek témája a Moszkviáról szóló európai feljegyzésekben. Szerinte a dolog nem csak abban állt, hogy az odalátogatók hajlamosak voltak moralizálni egy idegen országgal kapcsolatban. Azt is lényegesnek tartja, hogy magában a Moszkvai Ruszban ez a szféra sokáig kívül maradt azon a szigorú büntetőjogi elnyomáson, amely Nyugat-Európára jellemző volt. Gondolatát így fogalmazza meg:

„…éppen azért fordít figyelmet gyakorlatilag minden külföldi beszámoló a moszkvaiak »nem illendő« szenvedélyeire, mert az orosz társadalomban ezt a jelenséget nem olyan mértékben nyomták el, mint Nyugat-Európában, ahol kedvezőbb szociálpszichológiai klíma alakult ki a megfelelő kulturális-pszichológiai mutációk számára.”

— I. Ju. Nyikolajeva. „A módszertani szintézis és a verifikáció problémája a történelemben a tudattalan modern koncepcióinak fényében”. 2005.

1568-ban egy diplomáciai misszió részeként Oroszországba érkezett George Turberville angol költő. Benyomásait verses levelekben rögzítette. Az egyikben ő is megemlítette a homoszexualitást az oroszok körében, elítélő és döbbent hangnemben:

„A szörnyeteg sokkal jobban kíván egy fiút az ágyába,

mint bármelyik ringyót — ilyen mocskos bűnt szül a részeg fő.”

— George Turberville. Verses levél egy barátjához. Szó szerinti fordítás. 1568.

Peter Petreius svéd diplomata és történész, aki több évig szolgált követként az Orosz Államban, a IV. Iván és a Zavaros idők koráról szóló művében azt írta, hogy az azonos nemű kapcsolatok előfordulnak az orosz bojárok és nemesek körében. Elmondása szerint „…különösen a nagy bojárok és nemesek csinálnak… szodomita bűnöket, férfiak férfiakkal”.

Különösen felháborította az, hogy az ilyen cselekmények, mint állította, büntetlenül maradtak, és nem váltottak ki társadalmi elítélést. Sőt, azt írta, hogy „…a bojárok és a nemesek… megtiszteltetésnek veszik, hogy ezt [a férfifertemet] tegyék, szégyenkezés nélkül és nyíltan”.

Hasonló gondolatot fogalmazott meg Samuel Collins, Alekszej Mihajlovics cár udvarának angol orvosa is. A „szodómiáról és férfifertelemről” szólva hangsúlyozta, hogy Oroszországban toleránsabban viszonyulnak ehhez, mint Angliában, mivel, mint írta, „ezt itt nem büntetik halállal”. Collins egyenesen azt állította, hogy az oroszok „természetüknél fogva hajlamosak erre”.

Ugyanezt írta felháborodva Juraj Križanić, horvát pap, aki 1659–1677 között élt Oroszországban:

„… itt, Oroszországban egyszerűen viccelődnek egy ilyen undorító bűnténnyel, és mi sem gyakoribb, mint hogy nyilvánosan, tréfás beszélgetések során az egyik dicsekszik a bűnével, a másik szemrehányást tesz a harmadiknak, a harmadik bűnre csábít; már csak az hiányzik, hogy az egész nép szeme láttára kövessék el ezt a bűntényt.”

— Juraj Križanić horvát pap, aki 1659–1677 között élt Oroszországban

Ezek az értékelések beleillenek abba a kora újkorban tipikus szokásba, hogy a népek viselkedését a „nemzeti karakterrel”, azaz egy egész ország állítólagosan veleszületett tulajdonságaival magyarázzák.

Azonban a külföldi megfigyelők ismétlődő érdeklődése e téma iránt önmagában is sokatmondó: az ő felfogásuk szerint a dolog feltűnő volt, és megkülönszerteztette a Moszkvai Ruszt az általuk megszokott nyugat-európai képtől.

Ez a kontraszt még érthetőbbé válik a 16–17. századi nyugat-európai gyakorlat hátterében. Nyugat-Európa számos országában az azonos nemű kapcsolatokat bűncselekményként üldözték, a büntetések pedig rendkívül kegyetlenek lehettek, egészen a halálbüntetésig, beleértve a máglyán elégetést is. Ezen a háttéren a külföldieket különösen meglepte, hogy Oroszországban az ilyen „bűnök”, véleményük szerint, nem vontak maguk után ilyen szigorú büntetést.

Ehhez társult a Moszkviával kapcsolatos ellenséges elképzelések tágabb rétege is. Sok európai szemében az oroszokat sztereotipikusan – „vademberként”, pogányként és „szakadárként” – írták le, vagyis olyan emberekként, akiket az „igaz” hittől elpártoltnak tekintettek.

Ezek a címkék erősítették az Oroszországgal szembeni általános negatív hozzáállást, és élesebbé tették az erkölcsi vádakat. Ahogy a szöveg megjegyzi, Oroszország ellen különösen keményen léptek fel gyakran a protestánsok, akik az oroszokat „a kereszténység legkibékíthetetlenebb és legborzalmasabb ellenségeinek” nevezték.

Ismert egy forrás a 17-18. század fordulójáról, már a Péter-kor elejéről. Egy 1699-es jelentésében Franciscus Emilianus jezsuita azt írta:

„Az országainkból visszatérő bojárok sok külföldit hoztak magukkal, akik közül a legnagyobb gondot a mi hitünkön lévő fiatalemberek okozták nekünk, mert megrontották őket. Ezek az égbekiáltó bűnök itt igen gyakoriak, és nem régebben, mint négy hónapja, egy bizonyos bojár az asztalnál, társaságban azzal dicsekedett, hogy csak 80 fiatalembert rontott meg.”

— Franciscus Emilianus. Jelentés. 1699.

Az orosz cárok homoszexualitása

A Péter előtti korszakban a történelemben találkozunk jelentésekkel egyes orosz cárok lehetséges homoszexualitásáról, de ezek hitelessége vitatott marad.

III. Vaszilijról pletykák keringtek, amelyeket külföldi kortársak is feljegyeztek. „Nőies ifjakat” emlegettek az udvarban, és felesége meddősége miatt azonos nemű kapcsolatokra vonatkozó feltételezéseket fogalmaztak meg vele kapcsolatban.

IV. Rettegett Ivánt Fjodor Baszmanov pohárnokkal hozták hírbe. Baszmanov gyorsan emelkedett fel az udvarnál, és jelentős szerepet játszott az opricsnyinában. Gyors karrierje és halálának ellentmondásos körülményei alapot adtak a kapcsolatuk jellegére vonatkozó különböző verzióknak.

Fennmaradt egy 17. századi tanúvallomás is, amely a Romanov-dinasztia első cárját, Mihail Fjodorovicsot vádolta „szodomita bűnnel”. Ez Mihail Klementyjev novgorodi nemesember jelentése, aki 1616-ban a svéd-orosz tárgyalások során átállt a svédek oldalára. Vallomását akkor feljegyezték, és a Svéd Állami Levéltárban őrzik.

Klementyjev korábban az orosz követségen szolgált, jól ismerte az ország helyzetét, és felvázolta a svéd biztosoknak, hogyan látja az Orosz Állam belső helyzetét az új dinasztia uralkodásának első éveiben.

Egyebek mellett rendkívül negatívan jellemezte a húszéves cár személyes tulajdonságait, „szodomita” tettekre való hajlamot tulajdonított neki, és azt állította, hogy az ilyen cselekmények mindennapos jelenséggé váltak az udvarban.

„…természeténél fogva durva és korlátolt elméjű, és ráadásul inkább hajlamos az istentelen és ocsmány szodomita jellegű tettekre, mint a keresztényi erényekre, ezért azt mondják, hogy ezek a hallatlan szodomita dolgok itt mindennaposak.”

— Mihail Klementyjev, 1616-os jelentés

I. Péter előtt

A moszkvai korszak végére az Orosz Cárságban egy új nagy törvénykönyv jelent meg — az 1649-es Zsinati törvénykönyv (Szobornoje ulozsenyije). Ez a dokumentum majdnem két évszázadon át a jogszabályok alapjává vált, és 1835-ig volt érvényben. Nem említette a homoszexualitást. Ezek a kérdések továbbra is a vallási és erkölcsi elképzelések körébe tartoztak.

Ez nem jelenti azt, hogy az orosz társadalom nem tudott az azonos nemű kapcsolatok létezéséről. A források azt mutatják, hogy ezek ősidők óta ismertek voltak. De teljes toleranciáról sem lehet beszélni. Az ilyen kapcsolatokat elítélték, bár leggyakrabban az erkölcsi kontroll, az egyházi útmutatás és a bűn vallási értelmezésének zónájában maradtak, nem pedig a szigorú jogi szabályozáséban.

A női homoszexualitást abban a korban a maszturbáció egy fajtájaként fogták fel, nem pedig önálló kapcsolattípusként. Az akkori patriarchális elképzelések kizárták a nőket a társadalmi élet teljes jogú résztvevői közül. Ezért a nők közötti szexuális kapcsolatok alig keltették fel a társadalom vagy az állam érdeklődését. Ennek eredményeképpen nem maradtak fenn részletes források az oroszországi női homoszexualitásról ebből a korszakból.

Az első büntetőjogi szankciót az azonos nemű kapcsolatokért Oroszországban — igaz, csak a hadseregben — I. Péter vezette be. Ez a nyugat-európai jogi elképzelések hatására történt, amelyeket aktívan átvett az állam és a hadsereg átszervezése során. Erről a következő cikkben olvashatsz: