Homoszexualitás a 18. századi Orosz Birodalomban – az Európából átvett homofób törvények és alkalmazásuk

A 18. század Oroszország számára azzá az időszakká vált, amikor Európa egyik vezető hatalmává alakult át. Ugyanekkor rögzítette az állam először a világi jogban a férfiak közötti azonos nemű kapcsolatok büntetését. I. Péter idején, 1706-ban jelent meg Oroszországban a nyugat-európai gyakorlatból átvett különösen szigorú norma – a máglyahalál. Kezdetben ez csak a katonákra, elsősorban a sorkatonákra vonatkozott.

Ebben a cikkben megvizsgáljuk, hogyan alakultak ki Oroszországban az első „szodómia” elleni normák, és általában hogyan viszonyultak a homoszexualitáshoz a 18. században. Ennek érdekében elemzünk néhány büntetőügyet, egy nemesúr kocsisához írt szerelmeslevelét, jobbágyok elleni erőszak vádjait és egy kolostori botrányt.

A homoszexuális kapcsolatok elítélésének és üldözésének mértéke az orosz történelem különböző korszakaiban változott. Függött az egyház szerepétől, a hatalom álláspontjától, a társadalmi normáktól és a jogi kultúra általános jellegétől.

Az orosz történelem számos időszakában a homoszexualitáshoz való viszonyulás enyhébb volt, mint számos más országban. De ezt nem lehet sem a tolerancia folyamatos vonalaként, sem az állandó szigorúság történeteként leírni. Sokkal inkább hullámszerű változások voltak: a viszonylag nyugodt elfogadástól a szigorú büntetésekig.

A 18. századot a viszonylag enyhe reakciótól a büntetőjogi üldözés felé való átmenet kezdetének tekinthetjük.

Ablak Európára és az első világi büntetések I. Péter idején

1697–1698-ban I. Péter a „Nagy Követség” tagjaként Nyugat-Európába utazott. Ez egy nagyszabású diplomáciai misszió volt, amelynek célja Oroszország kapcsolatainak megerősítése más államokkal, és a nyugati kormányzási módszerek átvételének elősegítése volt. Péter járt többek között Angliában és Hollandiában. Ezekben az országokban az azonos nemű kapcsolatokat a közerkölcs elleni súlyos bűncselekménynek tekintették, és halállal büntették.

I. Péter arra törekedett, hogy az államot európai mintára alakítsa át, és a hadsereg lett a reformok egyik fő területe. Létrejöttek az állandó csapatok egységes szabályzatokkal, fegyelemmel, kiképzéssel és büntetési rendszerrel.

Az új normák előkészítése során Péter tanulmányozta a nyugat-európai katonai kódexeket – azokat a szabálygyűjteményeket, amelyek alapján a katonákat megítélték és megbüntették. Ezek közül sok külön említette a „szodomita bűnt”. Később pontosan ez a jogi logika vált irányadóvá az orosz katonai törvények számára is.

1706-ban Oroszországban először rögzítettek világi büntetést a homoszexuális kapcsolatokért. Ez a „Rövid cikkelyek” (Kratkij artyikul) című dokumentumban jelent meg. A dokumentumot a „Szász katonai szabályzat” (azaz a germán földek jogi mintái) alapján állították össze. Szerzője a német Heinrich von Huyssen volt, aki I. Péter szolgálatában állt, és részt vett a reformjaiban.

Kezdetben ezt a katonai büntetőtörvénykönyvet az Európában felbérelt, orosz szolgálatban álló külföldieknek szánták. Később lefordították és kiterjesztették az Alekszandr Danyilovics Mensikov herceg parancsnoksága alatt álló orosz lovasságra is.

A „Rövid cikkelyekben” a homoszexuális kapcsolatokért máglyahalált írtak elő. Magát ezt a kivégzési módot ritkán, és általában az „eretnekséggel” kapcsolatos különleges ügyekben alkalmazták. Olyan dokumentumokat, amelyek a „Rövid cikkelyek” ezen cikkelyének tényleges alkalmazását bizonyítanák, nem találtak.

„III. fejezet. A házasságtörésről, vagy hogy mi kinek jár.

5. Aki természetellenes paráználkodást követ el állattal, vagy ha férfi férfival űz fajtalanságot, az kivégeztetik és megégettetik; ugyanez a büntetés vár azokra, akik gyermekekkel paráználkodnak.”

— a „Rövid cikkelyekből”

Tíz évvel később, 1716-ban Oroszországban bevezették I. Péter „Katonai Szabályzatát” (Vojinszkij usztav). Ez egy teljesebb jogszabály volt, amely meghatározta a katonai szolgálat rendjét, és részletesen leírta a katonák bűncselekményeit, valamint az értük járó büntetéseket.

Az új szabályzatot is külföldi tapasztalatok alapján hozták létre. Felhasználtak benne ötleteket és megfogalmazásokat a svéd katonai szabályzatból, a szász és a francia jogi normákból, valamint a korábbi „Rövid cikkelyek” rendelkezéseiből.

A „Katonai Szabályzat” a bűncselekmények széles körét sorolta fel: hazaárulás, verekedések, lopás, öngyilkossági kísérletek és egyéb vétségek. A Péter előtti rendhez képest ez különösen szigorúnak tűnt. Halálbüntetést nemcsak gyilkosságért és hazaárulásért szabhattak ki, hanem boszorkányságért, istenkáromlásért, az uralkodóra tett illetlen kijelentésekért, a tábornokok szidalmazásáért, vérfertőzésért, valamint lopásért is, ha az összeg meghaladta a húsz rubelt.

A büntetendő cselekmények között szerepelt a „Rövid cikkelyekből” átvett „szodómia” is. A büntetést azonban az új szerkesztésben enyhítették.

Ha a kapcsolatot önkéntesnek tekintették, testi fenyítést, például verést szabtak ki. Az erőszakos cselekményeket súlyosabb bűncselekménynek tartották: ezekért halálbüntetést vagy gályarab-ságra ítélést szabhattak ki. A gályák nagy evezős hajók voltak, a „gályára küldés” pedig rendkívül nehéz körülmények között végzett hosszú távú, néha életfogytig tartó kényszermunkát jelentett. Éppen ezen büntetés megjelenését általában a svéd katonai normák hatásával magyarázzák.

1720-ban elfogadták a „Tengerészeti Szabályzatot” (Morszkoj usztav). Ez hasonló büntetéseket rögzített a flotta személyi állománya számára, és kiterjesztette a „Katonai Szabályzat” megközelítéseit a tengerészeti szolgálatra.

„XX. fejezet. A szodomita bűnről, az erőszakról és a paráználkodásról.

166. cikkely. Ha valaki ifjat megfertőz, vagy férfi férfival fajtalankodik, azok, amint az előző cikkelyben említve vagyon, megbüntettetnek (megjegyzés – a testen kegyetlenül megbüntetni). Ha pedig erőszakkal követtetett el, akkor halállal vagy örökös gályarabsággal büntetendő.”

— a „Katonai Szabályzatból”

A levéltári feljegyzések valóban megőriztek olyan ügyeket, amikor „férfi férfival fajtalankodott”, de az ilyen üldöztetések mértékét nehéz felbecsülni. Az egész 18. század során nem több mint ötven büntetőügyet jegyeztek fel homoszexuális kapcsolatok vádjával, és ritkán hoztak ítéletet. Ráadásul 1744-től Oroszországban a halálbüntetést az állam elleni bűncselekményekre korlátozták, így 1741–1761 között egyetlen halálos ítéletet sem hajtottak végre az országban.

Ebben az időben Európában sokkal szigorúbban büntettek. Hollandiában 1730–1731-ben tömeges üldöztetések kezdődtek a homoszexuálisok ellen, amelyek a „boszorkányüldözésekre” emlékeztettek. Őket okolták a természeti katasztrófákért, köztük a földrengésekért és az árvizekért. Ezekkel a vádakkal mintegy háromszáz embert végeztek ki.

A péteri korszak és az udvari erkölcsök

A reneszánsz és a kora újkor idején az európai udvaroknál, különösen a franciánál, a szexuális szabadosság és kicsapongás megszokott jelenségnek számított. A források és egyes szerzők értékelései számos kapcsolatot, a hűség szilárd normáinak hiányát, valamint csoportos orgiákat és vérfertőzést említenek. Nyugat-Európában már a 17. században megkezdődtek a kísérletek ezen végletek korlátozására.

Oroszországban a folyamat másképp zajlott. Az elit körében egyszerre két mozgás ment végbe: egy észrevehető felszabadulás az előző korszakhoz képest, és ugyanakkor a „civilizálódás”.

Ezeket a változásokat gyakran I. Péter személyéhez kötik. Mihail Scserbatov 18. századi herceg és publicista azt írta, hogy éppen a péteri korszakkal kezdődött az „erkölcsök romlása” Oroszországban:

„…az erkölcsök, melyeket más megvilágosodás híján a hit igazított helyre, e támaszt elveszítve, romlásnak indultak, mert a természetében megszeghetetlen házasság szentségének megszegésének ezen példája megmutatta, hogy büntetlenül is meg lehet azt szegni.”

— Mihail Mihajlovics Scserbatov herceg

Scserbatov itt elsősorban az elitről beszél. Ugyanakkor a Péter előtti korszakot sem szabad teljesen „szemérmesnek” és szigorúnak elképzelni. A Péter alatti változások bizonyos gyakorlatokat láthatóbbá, legitimebbé tettek, vagy egyszerűen csak más formába öntötték őket.

Egy nemesúr szerelmeslevele a kocsisához

Az 1740-es évekből származik egy tanulságos eset. Az Orosz Állami Ősi Iratok Levéltárában (RGADA) fennmaradt egy szerelmeslevél, amelyet egy szentpétervári nemes, Andrej Ivanovics Molcsanov – aki jelentős tisztséget töltött be a rendőrségi kancellárián – egy helyi furmanscsiknak (vagyis kocsisnak) írt.

„Barátom, Vasziljuska, minthogy termetben nagy vagy, de szerelemben kicsiny, úgy tűnik, már nem is kellek neked, három napja nem láttalak, és már unatkozom is; kár, hogy hozzád szoktam, és elfeledni nem tudlak, te pedig elhagytál… kedden, ha élek, elmegyek hozzád fürdőzni a gőzfürdőbe…”

— Andrej Ivanovics Molcsanov, a kocsisnak szóló feljegyzéséből

Miután a hatóságok tudomást szereztek a levélről, vizsgálat indult. A nyomozást elsősorban nem maga a szerelmi kapcsolat ténye érdekelte, hanem annak társadalmi és hivatali jelentősége. A nyomozók megpróbálták megérteni, miért folytat Vasziljuska „szerelmi viszonyt” a rendőrfőnöki kancellária tanácsosával, és miért tart fenn egy alsóbb osztálybeli személy különleges kapcsolatot a nemesség képviselőjével. A kancelláriai nyomozás logikája szerint egy ilyen közelség kenőpénzt, hivatali visszaélést vagy más korrupciós bűncselekményt rejthetett.

A vizsgálat nem tárt fel sem megvesztegetést, sem más törvénytelen előnyt. Ezt követően az ügy iránti érdeklődés megszűnt, és a nyomozást lezárták. Abban az időben az azonos nemű kapcsolatok büntetése csak a katonákra vonatkozott, Molcsanov pedig nem volt katona.

II. Katalin: törvénytervezetek és további enyhítés

I. Péter halála után Oroszország továbbra is átvette az európai morális elképzeléseket. Ez az európai minta felé fordulás jól látható a büntetőjog rendszerezettebbé és érthetőbbé tételére irányuló kísérletekben. Ennek érdekében Törvényhozó Bizottságokat (Ulozsennyije komissziji) hoztak létre – ideiglenes testületeket egy új törvénykönyv előkészítésére. Ezekbe az állam által kinevezett tisztviselők és a különböző rendek választott képviselői tartoztak.

Az 1754–1766-os „Büntető Törvénykönyv” tervezetében megjelent egy cikkely a „szodomita bűnről”. A benne szereplő büntetések a vádlott életkorától függtek. A 15 év alatti személyekre virgácsozást, azaz vékony vesszőkkel való korbácsolást írtak elő. A 15 és 21 év közöttiek számára a virgácsozás mellé kolostorba száműzés társult „javító célzattal”. A felnőtt férfiakat kancsukával (korbáccsal) történő verés és életfogytig tartó szibériai száműzetés fenyegette.

Ezt a tervezetet végül nem fogadták el. De megmutatja a megközelítés változását: a halálbüntetés helyett más intézkedéseket javasoltak. Ezek csak abban az értelemben voltak enyhébbek, hogy elvetették a kivégzést, de önmagukban nagyon szigorúak maradtak.

Grigorij Tyeplov ügye

Az 1760-as években tárgyalták egy befolyásos államférfi, Grigorij Nyikolajevics Tyeplov ügyét. Jobbágy szolgái panaszt nyújtottak be, zaklatással vádolva őt. Oroszországban a nemesek valóban kényszeríthették jobbágyaikat az intim kapcsolatra. A nemesi közegben a szexuális erőszak a hatalom demonstrálásának és a „férfiasság” megerősítésének egyik módja lehetett ezen közeg saját elképzelései szerint.

A hasonló panaszok gyakran nem vezettek a nemes megbüntetéséhez. Az állam jobban szerette lezárni az ilyen ügyeket, valószínűleg attól tartva, hogy egy befolyásos személy hivatalos bűnösségének kimondása fokozza a parasztság elégedetlenségét és rontja a rendszer stabilitását.

Tyeplov esetében II. Katalin elutasította a vádakat. Az ügyet lezárták, Tyeplov pedig hamarosan előléptetést kapott, és kinevezték a Szenátusba – a birodalom egyik legfőbb kormányzati és bírósági szervébe. A panasztételre vállalkozó parasztokat Szibériába száműzték.

Maga Tyeplov kétszer nősült és három gyermeke volt. A 18. században ez nem tűnt ellentmondásnak. Az azonos nemű kapcsolatok együtt létezhettek a heteroszexuális házassággal, mert a házasság gyakran társadalmi funkciót töltött be, vagy a becsület megőrzésének és a botrány elkerülésének álczájaként szolgált. A „szodómia” fennmaradt nyílt büntetőügyeiből az látszik, hogy a vádlott férfiak házasok voltak.

„Szégyen és becstelenség” a testi fenyítések helyett

Később a „Katonai Szabályzat” által kijelölt irányvonal még tovább enyhült. II. Katalin 1767-es „Instrukciójában” (Nakaz), ahol a cárnő kifejtette politikájának alapjait és a jövőbeli jogalkotás elveit, a homoszexuális kapcsolatokért járó testi fenyítéseket már nem említették. Katalin úgy vélte, hogy elégséges intézkedés lehet a „szégyen és becstelenség”, azaz a társadalmi elítélés.

Az „Instrukció” jelentős része a nyugat-európai felvilágosodás – a 18. század azon intellektuális mozgalmának – eszméire támaszkodott, amely a törvények racionálisabbá és humánusabbá tételét szorgalmazta. Azon szerzők között, akiknek az eszméit Katalin felhasználta, általában Montesquieu-t, Diderot-t és d’Alembert-t említik.

„Minden büntetést, amellyel az emberi testet elcsúfítani lehet, el kell törölni.”

— II. Katalin

Európában ugyanebben az időben az ellenkezője történt. 1768-ban az Osztrák Birodalomban elfogadták „Mária Terézia császárnő büntető törvénykönyvét” (Constitutio Criminalis Theresiana), amely halálbüntetést írt elő a homoszexuális kapcsolatokért. A kódex mellékleteket is tartalmazott kínzóeszközök ábráival és alkalmazásukra vonatkozó utasításokkal.

Botrány a kolostorban: hogyan intézte az egyház az ilyen ügyeket

1767-ben panasz érkezett a Szinódushoz a mai Nyizsnyij Novgorod-i területen található Zseltovodi Makarij-kolostorból. Az Orosz Birodalomban a Szinódus volt az egyház legfőbb irányító szerve, és egyben a legfelsőbb egyházi bíróság is.

A panaszt Amvroszij archimandrita, a kolostor elöljárója tette. Arról számolt be, hogy Anatolij szerzetes, akit korábban korábbi vétségei miatt száműztek a kolostorba, rendszeresen intim kapcsolatot folytatott a szolgálattevő ifjával, Vaszilijjel. Ebben a kontextusban a „szolgálattevő ifjú” (szluzsilij junosa) – egy fiatal segítő a kolostorban, aki apró feladatokat látott el.

A Szinódushoz fordulás előtt Amvroszij megpróbálta a kolostoron belül megoldani az ügyet. Kérlelte Anatolijt, hogy hagyjon fel a kapcsolattal. Ő bűnbánatot tartott és megígérte, hogy megjavul. Anatolij azt mondta, hogy nem fog többé találkozni Vaszilijjel, de néhány héttel később újra együtt találták őket.

Ezután Vaszilijt kihallgatták, és bevallotta, hogy továbbra is találkozott Anatolijjal. Ugyanakkor Vaszilij azt mondta, hogy zaklatott Anatolijnak egy másik ifjúval – az új segítővel – folytatott románca miatt. Büntetésül Amvroszij megparancsolta, hogy mindkét ifjút korbácsolják meg, és küldjék vissza őket a családjukhoz a szomszédos falvakba. De még ezután is, néhány héttel később Anatolijt és Vaszilijt újra együtt látták.

Ekkor Amvroszij a Szinódushoz fordult. A panasz nyomán indított vizsgálat nemcsak magukat a kapcsolatokat tárta fel, hanem a kolostoron belüli belső konfliktust is. Az ügy irataiban kölcsönös árulással kapcsolatos vádak merültek fel Anatolij és maga Amvroszij között.

Az eredmény a következő lett: Anatolijt áthelyezték egy másik kolostorba, az archimandritát pedig megrovásban részesítették. A megrovás oka nem az volt, hogy rosszul vizsgálta ki az ügyet, hanem az, hogy az érseket megkerülve közvetlenül a Szinódushoz fordult. A szabályok szerint az ilyen panaszokat a regionális egyházi elöljárón keresztül kellett volna benyújtani. Amvroszijt az adminisztratív eljárás megsértéséért büntették meg.

Ez a történet azt mutatja, hogy az egyházi hatóságok bizonyos toleranciát mutathattak a papságon belüli azonos nemű kapcsolatokkal szemben, abban az értelemben, hogy nem törekedtek az ilyen ügyeket a legszigorúbb büntetésig vinni. Formálisan a vádak nem estek a világi törvények hatálya alá, mert az azonos nemű kapcsolatokra vonatkozó büntetőjogi normák csak a katonákra vonatkoztak. Ugyanakkor a Szinódusnak megmaradtak a saját egyházi befolyásoló eszközei: felfüggeszthette a bűnös papokat a feladataik ellátása alól, vagy penitenciát szabhatott ki – az áldozás bizonyos időre történő tilalmát. Ebből a történetből leginkább az ifjak húzták a legrövidebbet.

Ha hasonló eset történt volna a 18. századi európai országok többségében, a résztvevőkre nagy valószínűséggel halálbüntetés várt volna. Oroszországban, a jogban és a kultúrában megjelenő európai átvételek ellenére, a homoszexuális kapcsolatokat még mindig nem tekintették a közrendet fenyegető veszélynek, és ritkán váltak tényleges üldöztetés tárgyává. Normától való eltérésként értelmezték őket, nem pedig olyan súlyos bűncselekményként, amelyet az államnak a legszigorúbban kellene büntetnie.

Csak a 18. század végén kezdődött meg a homoszexuális kapcsolatokért járó büntetések enyhítése számos európai országban. Az 1780-as és 1790-es években Ausztriában és Poroszországban a halálbüntetést börtönbüntetéssel vagy javítóintézetbe küldéssel váltották fel. Franciaországban a Forradalom idején az 1791-es új büntetőtörvénykönyv eltörölte az „erkölcs elleni bűncselekményekért”, köztük a homoszexuális kapcsolatokért járó büntetéseket.

Oroszországban ezzel szemben fokozatosan más irányvonal rajzolódott ki. 1832-ben, már I. Miklós alatt, az Orosz Birodalomban bevezették a „szodomita bűnért” járó büntetőjogi szankciót a polgári lakosság számára is. Ezt a cikkelyt az általános büntetőjogba emelték be, nem csupán a katonai normák közé. De ez már a következő cikk témája.