Egy 4600 éves, a „harmadik nemhez” tartozó ember temetkezése: mi az, ami biztos, és mi vitatott

2011-ben a cseh régészek egy szokatlan temetkezésre bukkantak Prágában. A sajtóban „a harmadik nemhez tartozó személy legrégebbi temetkezésének” nevezték.

A leletet a kőrézkorra (eneolitikum), körülbelül i. e. 2800–2500-ra datálták.

A csontváz egy férfié volt, de magát a szertartást a kutatók e hagyománytól eltérőnek találták. Abban a kultúrában, amelyhez a sírt sorolták, általában világos szabályokat követtek: a férfiakat a jobb, a nőket a bal oldalukra temették. A test és a fej tájolása is különbözött.

A prágai temetkezésben a férfit a „női” változat szerint fektették el. Mellette olyan tárgyak voltak, amelyek gyakrabban fordulnak elő női temetkezésekben. Ezen az alapon a kutatók feltételezték, hogy az elhunyt különleges helyet foglalhatott el a közösségben – például olyan emberek közé tartozhatott, akiknek a társadalmi nemi szerepe nem egyezett meg a megszokott elvárásokkal.

A nagyobb cseh médiumok a leletet a „harmadik nem” létezésének bizonyítékaként mutatták be az őskori társadalomban. A régészek egy része nem értett egyet ezzel az értelmezéssel.

Kormeghatározás és kulturális kontextus

A kőrézkor (eneolitikum) egy átmeneti időszak az újkőkor és a bronzkor között. A rezet már széles körben használták, de a bronz még nem vált a szerszámok és fegyverek szokásos anyagává. A prágai temetkezést erre az időszakra és a zsinegdíszes kerámia kultúrájához sorolják.

A régészeti kultúra nem egy nép és nem egy állam, hanem egy feltételes fogalom. A régészek így csoportosítják a múlt emlékeit a tárgyak, a technológiák és a temetkezési szabályok hasonlósága alapján.

A zsinegdíszes kerámia kultúrája az edényeken lévő díszítésről kapta a nevét. A nedves agyagon egy zsinórt húztak végig, és a felületen zsinegre emlékeztető lenyomatok maradtak. Ennek a kultúrának az elterjedési területe széles volt: Észak- és Közép-Európától a Rajna és a Volga közötti területekig.

Erre a hagyományra a stabil temetkezési szabályok jellemzőek. Általában ugyanaz a jellegzetesség-együttes ismétlődött: a test helyzete, a fej tájolása és a sírban lévő tárgyak összetétele. A zsinegdíszes kerámia kultúrájának temetkezéseiben gyakran észrevehetőek a különbségek a férfi és női sírok között. A férfiakat általában a jobb oldalukon, fejjel kelet felé találják meg. A nőket – a bal oldalukon, fejjel nyugat felé.

Hogyan nézett ki a temetkezés

A sírt a Prága 6. kerületében lévő Terronská utcában fedezték fel. Egy felnőtt ember feküdt benne. A csontok alapján férfiként azonosították: a régészetben a nemet leggyakrabban a medence felépítése és a koponya számos jellemzője alapján határozzák meg.

A csontváz a bal oldalán feküdt, fejével nyugat felé. A kutatók ezt a jellegzetesség-együttest a rítus „női” változatához sorolták. A lábánál egy ovális, tojásdad alakú edény állt – ezeket a formákat szintén gyakrabban kötik a női temetkezésekhez.

Ugyanakkor a sírban nem voltak olyan tárgyak, amelyek általában a férfi temetkezéseket kísérik: fegyverek, kő harci balták, kovakő kések és egyéb hasonló dolgok.

Éppen a férfi csontváz és a nőiként értelmezett rituális jegyek kombinációja vált a „harmadik nem” formulájának alapjává.

Érvek a „harmadik nem” hipotézise mellett

2011-ben Kamila Remišová Věšínová, a kutatócsoport vezetője egy sajtótájékoztatón fogalmazta meg e verzió támogatóinak fő érvét. A szigorúan szabályozott temetkezési rituáléval rendelkező társadalmakban az ilyen „hibák” általában nem megengedettek. Ezért a férfi csontváz és a rítus „női” jegyeinek kombinációja nem véletlenként, hanem a temetést végzők tudatos döntéseként értelmezhető.

Ebből a logikából a következő következtetés adódik: ha az illető biológiailag férfi volt, de „női” rítus szerint temették el, akkor társadalmi értelemben köztes – „se nem férfi, se nem nő” – pozíciót foglalhatott el.

Kateřina Semrádová régész a Czech Position-nek adott interjújában még egyértelműbben fogalmazott. Szerinte ez lehet az egyik legkorábbi olyan eset Csehországban, amelyet „transzszexuális” vagy „harmadik nemű” temetkezésként lehet leírni.

Ehhez az értelmezéshez léteznek néprajzi párhuzamok a tudományban. A régebbi irodalomban például megtalálható a berdache kifejezés. Így nevezték azokat a személyeket Észak-Amerika egyes őslakos társadalmaiban, akik különleges társadalmi és rituális funkciókat láttak el, és nem illeszkedtek a „férfi/nő” sémába.

Miért nem elegendő ez a bizonyításhoz

Még az ilyen párhuzamok megléte mellett is a módszer korlátozott marad. A test helyzete, a temetkezés tájolása és a sírban lévő tárgyak nem szolgálnak a modern önazonosság markereként. A régészet elsősorban azt rögzíti, hogyan jelenítették meg az élők az elhunytat a rituálén keresztül. Ezért még ha a közösség valóban úgy is kódolta ezt a személyt, mint aki nem illeszkedik a bináris normába, továbbra is tisztázatlan marad, mi is állt pontosan e jel mögött: társadalmi szerep, különleges státusz, testi sajátosságok, életrajz, rituális funkció vagy valami más. A kutató lát egy jelet, de nem társíthat hozzá automatikusan egy modern jelentést.

A társadalmi nemi szerepek a történelem előtti társadalmakban általában nehezen rekonstruálhatók. Kevés a forrás, és ritkán teszik lehetővé annak magabiztos helyreállítását, hogyan is oszlottak meg pontosan a szerepek és a státuszok. Egyetlen „anomália” nem ad alapot arra, hogy a régészeti megfigyeléseket automatikusan a mai értelemben vett „transzneműség” kategóriájába soroljuk át.

A cseh régészek egy része egy másik korlátot is hangsúlyoz. Még a szigorú temetkezési normák sem feltétlenül működtek kivétel nélküli szabályként. Egyazon kultúrán belül is előfordultak változatok, egy másik – Ruzyně-ben feltárt – temetkezésből származó összehasonlító anyag pedig azt mutatja, hogy a „szabályok” keveredhettek. Ott egy férfisírban egy „női” típusú bögrét találtak.

Ruzyně-hez egy másik érv is kapcsolódik. A férfi mellett ott egy gyermek is volt, és egyes kutatók feltételezik, hogy a Terronská utcai sírban is lehetett egy másik egyén – egy gyermek, akinek a csontváza nem maradt fenn. Ebben az esetben a „női” tárgyak pontosan rá vonatkozhattak.

A vita egy különálló szála magának a sírnak a megőrzöttségére vonatkozik. A szkeptikusok úgy vélik, hogy a kerámia talán nem abban a helyzetben került a gödör betöltésébe, ahogyan a temetéskor elhelyezték: másodlagosan elmozdulhatott. A temetkezés felső részei megsemmisülhettek, a talajt pedig megbolygathatták.

A városi mentőásatások során ez gyakori helyzet. A területet gyakran károsítják az építkezések, a közművek és más későbbi beavatkozások. Egy ilyen magyarázat vonatkozhat a tárgyakra, de nem oldja meg a felnőtt csontvázának testhelyzetére és tájolására vonatkozó kérdést.

Létezik egy másik megközelítés is. A testhelyzet és a tájolás függhetett a régión belüli helyi szokástól, a közösség egyszeri döntésétől, vagy attól a törekvéstől, hogy hangsúlyozzák az elhunyt státuszát vagy egy bizonyos csoporthoz való tartozását. Néha a rituálét a halál körülményei is befolyásolhatták, amelyek miatt a szokásos temetkezési séma megváltozott.

Ide sorolják az életkorhoz és szerepekhez kapcsolódó tényezőket és a különböző kategóriák metszéspontjait is. A nemek régészetével kapcsolatos kortárs áttekintések emlékeztetnek arra, hogy az egyszerű „férfi/női” séma rosszul írja le például a gyermek- és időskori temetkezéseket. Azt sem veszi figyelembe, hogy egy ember társadalmi szerepei az élete során változhattak.

A cseh tudósok egy másik problémára is felhívták a figyelmet: a szenzációhajhászás a régészet számára hírnévvesztéssel jár. A közönség a hangzatos verzióra emlékszik, nem pedig a hipotézisekre és a módszertani korlátokra, amelyekhez a tudomány ragaszkodik.

***

A prágai temetkezés valóban kiemelkedik, és már csak ezért is fontos. Legalábbis ez a lelet megmutatja, hogy a rituálé nemcsak a normát, hanem a kivételeket is rögzítette: a közösség észrevette a különbségeket, és néha meg is jelölte azokat a temetkezési szertartásban.

Ez a lelet bevonható az LMBT-történelembe, de csak fenntartásokkal. Helyesebb az ősi nemi másság és a szerepkonformitás hiányának lehetséges nyomaként tekinteni rá. Értéke másban rejlik: emlékeztet arra, hogy az emberi sokszínűség nem a 20. vagy a 21. században keletkezett, hanem már korábban is létezett, beleértve az őskort is.