A történelem első törvényei az azonos neműek közötti kapcsolatok ellen – Asszíria az i. e. 12. században

Az ókori Mezopotámia szexuális életének jogtörténete tele van bizonytalansággal. A források töredékesek, értelmezésük pedig nagyban függ a kutatói állásponttól. Egy dologban azonban a történészek többsége egyetért: az ókori Folyamköz lakóinak láthatóan kevesebb szexuális tilalmuk volt, mint sok későbbi társadalomnak.

Azonos neműek közötti gyakorlatok Mezopotámiában természetesen korábban is léteztek. De éppen a középasszír törvények adják az első ismert jogi megfogalmazást, amely a férfiak közötti szexuális aktus ellen irányul.

Hol és mikor létezett Asszíria

Asszíria egy ókori állam volt a Közel-Keleten. Mezopotámia északi részén, a Tigris és az Eufrátesz között jött létre. Ma ez a terület nagyrészt Észak-Irakban, valamint részben Szíriában és Törökországban található.

Asszíria az i. e. II. és I. évezredben létezett. Különösen hatalmassá az Újasszír Birodalom idején, nagyjából az i. e. 9–7. században vált, amikor hatalmas birodalommá alakult.

Asszíria úgy viselkedett, mint egy iskolai zaklató: folyamatosan nyomást gyakorolt a szomszédaira, engedelmességre, adófizetésre és hatalmának elismerésére kényszerítette őket. Katonai erejéről, kemény kormányzásáról és arról vált híressé, hogy hatalmas területeket tudott félelemben tartani. Ugyanakkor az asszíroknak fejlett városaik, palotáik, bürokráciájuk, útjaik, hatékony közigazgatási rendszerük és nagy könyvtáraik voltak.

Az asszír állam az i. e. 7. század végén tűnt el, amikor fővárosát a médek és a babilóniaiak elpusztították.

Mikor jelentek meg a középasszír törvények, és miben tűnnek ki

A korábbi mezopotámiai törvénykönyvek egyike sem – sem Ur-Nammáé, sem Hammurapié, sem Esnunna törvényei – nem említi a férfi homoszexualitást.

A legrégebbi ismert jogi norma, amely érinti a férfiak közötti szexet, a középasszír törvényekben, az úgynevezett „A táblában” található. Általában I. Tukulti-apil-ésarra (Tiglát-pilészer) király uralkodásának idejére, azaz az i. e. 12. századra, a középasszír korszakra datálják.

A középasszír korszak, körülbelül i. e. 1450–1050 között, az az időszak volt, amikor Asszíria kis városállamból Mezopotámia egyik fő erejévé vált. I. Tukulti-apil-ésarra uralkodása idejére már erős regionális hatalommá vált, bár még nem érte el a későbbi birodalom méreteit. Pontosan ehhez az időszakhoz szokták kötni a ránk maradt szövegeket vagy azok későbbi másolatait.

Ugyanakkor maguk a törvények valószínűleg nem a semmiből születtek. Korábbi, akár már az i. e. 15. században is létező asszír jogi normák másolatainak vagy átdolgozásainak tekintik őket. De függetlenül attól, hogy ezek a törvények I. Tukulti-apil-ésarra idejére vagy egy még korábbi korszakra nyúlnak-e vissza, a Középasszír Birodalom hatalmi időszakához kötődnek. Más mezopotámiai jogi szövegekben nincsenek párhuzamaik: ezek a normák egy szűk időbeli és kulturális kontextusban jelennek meg, majd eltűnnek.

Mit mondtak a törvények a férfiak közötti szex hamis vádjairól

Az „A tábla” a sértésekről és a szexuális bűncselekményekről tartalmaz cikkelyeket. Ezen normák jelentős része nem magukra a szexuális aktusokra, hanem az azokkal kapcsolatos hamis vádakra vonatkozik. A törvény logikája itt a következő: ha valaki nyilvánosan megvádol egy másik személyt szégyenletes szexuális viselkedéssel, de ezt a bíróságon nem tudja bizonyítani, a büntetést nem a vádlott, hanem a rágalmazó viseli.

A 18. paragrafus egy olyan esetet ír le, amikor egy férfi paráználkodással vádolja meg a szomszédja feleségét:

§ 18. Ha egy ember a vele egyenrangúnak azt mondta, akár titokban, akár (nyilvánosan) egy veszekedés során: „A feleségeddel mindenki közösül”, és még ezt is: „Én magam fogom eskü alatt megvádolni”, de nem vádolta meg és nem bizonyította rá, akkor ennek az embernek 40 botütést kell kapnia; egy hónapig királyi munkát kell végeznie; meg kell bélyegezni, és egy talentum ónt kell fizetnie.

A 19. cikkely ugyanezen a sémán alapul, de már férfira vonatkozik. Itt egy olyan hamis vádról van szó, miszerint egy férfi rendszeresen passzív szexuális szerepet tölt be más férfiakkal való kapcsolatokban. Úgy tűnik, az asszír társadalomban éppen a szisztematikus passzív szerepet tekintették a normatív férfi státusz elvesztésének és szégyenletes alávetettségnek.

Ha egy előkelő ember titokban ilyen pletykát terjesztett a szomszédjáról, de nem tudta bizonyítani, a büntetés még szigorúbb volt:

§ 19. Ha egy ember titokban rágalmazta a vele egyenrangút, mondván: „Őt magukévá teszik”, vagy egy veszekedés során nyilvánosan azt mondta neki: „Téged magukévá tesznek”, és még így is: „Én magam foglak eskü alatt megvádolni”, de nem vádolta meg és nem bizonyította rá, akkor ennek az embernek 50 botütést kell kapnia, egy hónapig királyi munkát kell végeznie, meg kell bélyegezni, és egy talentum ónt kell fizetnie.

Létezik ennek a cikkelynek egy alternatív angol nyelvű fordítása is:

§ 19. Ha egy ember titokban pletykákat terjeszt a társáról, mondván: „Mindenki szodómiát követ el vele”, – vagy egy nyilvános veszekedésben azt mondja neki: „Mindenki szodómiát követ el veled”, – és továbbá: „Be tudom bizonyítani az ellened felhozott vádakat”, – de nem képes bizonyítani a vádakat és nem bizonyítja azokat, akkor ezt az embert 50-szer kell bottal megütni; egy teljes hónapig királyi szolgálatot kell teljesítenie; le kell vágni a haját; ezenkívül fizetnie kell [vagyis 1 talentum ónt].

Ez az első ismert állami norma, amely a homoszexuális viselkedéssel kapcsolatos büntetést említ.

A 18. és a 19. cikkely közötti különbség beszédes. A 18. cikkelyben a feleség paráználkodásával kapcsolatos vád lehet magánjellegű és nyilvános is. A 19. cikkelyben, ahol egy férfiról van szó, megjelenik a „titokban” szó. Emiatt az a benyomás alakul ki, hogy a rágalmazó és az általa leírt személy is a rejtett szégyen ugyanazon szférájához tartozik.

Mit mond a 20. cikkely a férfiak közötti szexuális aktusról

A következő cikkely már nem a rágalmazásra, hanem magára az azonos nemű aktusra vonatkozik. Ha egy előkelő ember „együtt hált” a szomszédjával, és ezt a bíróságon bebizonyították, a büntetés demonstratívan kegyetlen volt. A törvény abból indul ki, hogy egy másik szabad férfiba való behatolás megváltoztatja annak szexuális és társadalmi státuszát:

§ 20. Ha egy ember megismerte a vele egyenrangút [a szomszédját], és eskü alatt megvádolták és rábizonyították, őt magát is meg kell ismerni, és ki kell herélni.

Az alternatív angol nyelvű fordításban a cikkely így hangzik:

§ 20. Ha egy ember szodómiát követ el a társával, és az ellene felhozott vádak be vannak bizonyítva, és bűnösnek találják, akkor vele magával is szodómiát kell elkövetni, és eunuchhá kell tenni.

A büntetés szigorúsága azt a kárt tükrözi, amely a törvény felfogása szerint az áldozat státuszát érte. Az aktív partnert nemcsak válaszként behatolásnak vetik alá, hanem „eunuchhá teszik”, azaz visszafordíthatatlanul megváltoztatják a saját szexuális státuszát, és a társadalom perifériájára szorítják. Ugyanakkor a törvény semmit sem mond a homoszexuális viselkedés számos más formájáról. A történészek úgy vélik, hogy ez a hallgatás aligha véletlen.

A törvények általa készített fordításához fűzött jegyzetében Martha T. Roth amerikai kutató pontosítja, hogy a 19. és 20. cikkelyben a feltételezett „szodómiát” a kontextusból vezetik le, és nem a nâku igéből, amely paráználkodást jelent. Más szóval, maga a kifejezés Roth fordításában nem utal a Szodomáról szóló bibliai történetre.

Ennek hátterében a 20. cikkely különösen rejtélyesnek tűnik, ha bibliai párhuzamokkal vetjük össze. Erhard S. Gerstenberger német bibliakutató és ószövetségi szakértő a Leviticus könyvéhez írt kommentárjában idézi azt, de elismeri: „Nem világos, hogy miért csak az egyik férfit ítélik el. Mindenesetre a bírósági eljárás nyilvános jellege nyilvánvalóvá válik.”

Mit tiltottak pontosan a törvények: minden azonos nemű aktust vagy csak az erőszakot

A 20. század első felének történészei ezeket a normákat általában tágan értelmezték. Thorkild Jacobsen dán asszirológus 1930-ban mindenféle „pederasztia” tilalmaként értelmezte őket. W. G. Lambert brit asszirológus úgy vélte, hogy a 20. cikkely nem az erőszaktevésről szóló törvény, hanem a homoszexualitás – mind az önkéntes, mind a nem önkéntes – általános tilalma. Véleménye szerint, ha kifejezetten erőszaktevést jelentett volna, a törvény megemlítette volna az erőszak alkalmazását. De ezen értelmezések egyike sem magyarázza meg, hogy miért csak az egyik résztvevőre szabják ki a büntetést.

A modern kutatók másképp olvassák ezeket a cikkelyeket. A vita elsősorban arról szól, hogy a középasszír törvények egyáltalán tiltották-e a homoszexualitást, vagy csupán az erőszakkal, megalázással és a státuszhierarchia megsértésével kapcsolatos konkrét helyzeteket.

Az összes középasszír törvény általános logikája a patriarchális rendhez kötődik, amelynek középpontjában a férfi – a háztartás feje, a paterfamilias – státusza, becsülete és szubjektivitása áll. Éppen ezt a státuszt fenyegetik a törvénykönyvben leírt bűncselekmények. A törvények nem általános erkölcsi normákat, hanem e fenyegetés konkrét eseteit sorolják fel. Már a büntetések jellege is mutatja, hogy ezeket a cikkelyeket nehéz az azonos neműek közötti kapcsolatok egyetemes tilalmaként értelmezni.

A kutatók egy csoportja úgy véli, hogy a törvények elsősorban nem magát a „homoszexualitást” büntetik, hanem a homoszexuális nemi erőszakot, mert a szövegek a „szomszéd”, vagyis a társadalmilag egyenrangú férfi kényszerítésére és megalázására összpontosítanak. Más történészek arra hívják fel a figyelmet, hogy mindhárom cikkelyben jelen van a családfő alakja. A törvények a pátriárka státuszát védik, akinek a becsülete vagy a rágalmazás, vagy a szexuális megalázás miatt csorbul. Önmagában egy egyszeri azonos nemű közösülés láthatóan nem számított köztörvényes bűncselekménynek.

A 19. és 20. cikkely kulcsszava az asszír tappā’u. Ahogy Ann K. Guinan és Peter Morris történészek megjegyzik, ez egy olyan közeli személyt jelöl, akihez az embert közös üzleti érdekek, közös veszély vagy szomszédos tulajdon köti. Ezért olyan bűncselekményekről van szó, amelyeket egy társadalmilag egyenrangú személy követ el egy másik ellen.

Az első törvény a rágalmazásra vonatkozik, mégpedig egy különleges fajta rágalmazásra: az ismétlődő passzív homoszexuális szereppel való vádolásra. Már önmagában az a követelmény, hogy egy ilyen vádat be kell bizonyítani, közvetve azt mutatja, hogy az ilyen viselkedést lehetségesnek vagy valóságosan létezőnek tartották.

Ami a 20. cikkelyt illeti, Guinan és Morris szerint ez nagy valószínűséggel a nemi erőszakról szóló törvény. A büntetés magát a bűncselekményt reprodukálja: az elítéltet csoportos nemi erőszaknak vetik alá. A kutatók számára éppen a bűncselekmény és a büntetés egybeesése a fontos. Ez sem az elrettentés általános stratégiájára, sem a lex talionis (a szemet szemért elv) mechanikus alkalmazására nem vezethető vissza, mert a büntetésnek is szexuálisnak kell lennie, különben nem lehetne az előírt formában végrehajtani.

Hogyan működött a mezopotámiai törvények logikája

A középasszír törvények megértéséhez fontos a mezopotámiai jogtudomány általános kontextusa. A jogi logikát a Folyamközben ritkán fogalmazták meg közvetlenül; abból kell levezetni, hogy az egyes esetek hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Barry L. Eichler, az ókori keleti és bibliai jog amerikai szakértője kimutatta, hogy a mezopotámiai törvények egy tematikus csoportján belül két alapelvet kell figyelembe venni. Az első a „maximális variabilitással rendelkező poláris esetek elve”. A második „a jogi állítás megalkotásának elve az egyes jogi esetek egymással való szembeállítása révén”. Eichler szerint éppen ez segít megérteni a törvénygyűjtemények szerkezetét: a jelentés nemcsak az egészből és nem önmagukban az egyes cikkelyekből fakad, hanem a közöttük lévő kapcsolatokból. A mezopotámiai jogi diskurzus kijelöli a jogi helyzet végpontjait, és ezzel egy széles mérlegelési zónát hoz létre közöttük. Ezt a középső területet nem mondják ki, és az értelmezés terepe marad – mind az ókori, mind a modern olvasók számára.

Ebből a szempontból a 19. és 20. cikkely valószínűleg egyenlő státuszú férfiak közötti anális szexre vonatkozik. Mindkettő feltételezi a vádlót, a vádlottat és a nyilvános bírósági fórumot. Az egyik esetben az áldozatot verbálisan olyan személyként jelölik meg, aki passzív szerepéről ismert; a másikban erőszakos cselekmény következtében kerül hasonló helyzetbe. Egy tappā’u szóban és tettben egyaránt alárendel egy másikat. Éppen ezt értik a férfi pozíciójának megsértéseként a hatalommal és státusszal rendelkező férfiak közösségén belül.

Ezekben a szövegekben érezhető a veszélyeztetett maszkulinitás. Valószínűleg ezt az értelmet húzza alá az a tény is, hogy a cikkelyek a nők elleni és a nők által elkövetett bűncselekményekről szóló törvények részében találhatók. Magában a 19. és a 20. cikkelyben azonban nincsenek nők: itt mind az alany, mind a tárgy tappā’u. Ez tükörhatást hoz létre: minden résztvevő potenciálisan a másik helyébe kerülhet.

Bűncselekménynek számított-e az önkéntes szex a férfiak között

Számos modern kutató alapvetően fontosnak tartja, hogy a törvények csak egy másik tappā’u rágalmazás általi megszégyenítésének aktusát kriminalizálják, de semmit sem mondanak azokról az esetekről, amikor egy tappā’u önkéntes anális szex révén szégyenít meg egy másikat vagy saját magát. Míg a későbbi, szodómiáról szóló törvények általában tiltják a két egyenrangú férfi közötti önkéntes szexuális aktust, Közép-Asszíriában szigorúan véve nincs ilyen törvény: az önkéntes szexet nem kriminalizálták, egyszerűen meg sem említik.

Jean Bottéro francia asszirológus és Herbert Petschow német asszirológus a 20. cikkelyt nemi erőszakról szóló törvényként olvasta, és úgy vélte, hogy az önkéntes homoszexuális szexet „teljesen természetesnek tekintették, és semmilyen módon nem ítélték el”. Értelmezésükben a 19. és 20. cikkely poláris esetei két határt szabnak meg: egyrészt a férfi, aki folyamatosan passzív szerepet tölt be, másrészt az erőszaktevő férfi. Minden, ami e két véglet között van, megengedettnek bizonyul.

Jerrold S. Cooper amerikai asszirológus megpróbálta összeegyeztetni a korábbi értelmezéseket. Elutasította a 20. század első felében élt kutatók kifogását, megjegyezve, hogy az erőszak alkalmazását más, nemi erőszakról szóló törvények sem említik. Cooper ugyanakkor úgy vélte, hogy függetlenül attól, hogy a 20. cikkelyben kényszerítésről van szó, vagy egyszerűen egy másik polgár passzív partnerként való felhasználásáról, már önmagában a szégyen mértéke, amely egy olyan helyzetben rejlik, ahol egy tappā’u „magáévá tesz” egy másikat, megmutatja: Bottéróval és Petschow-val ellentétben „az ókori Mezopotámiában nem volt szabad szerelem”.

Egy modern kommentátor számára a 20. cikkely által előírt büntetés egyszerre tűnik idegennek és túlságosan ismerősnek is. Ismerős, mert a csoportos nemi erőszak, mint a nemi erőszakért járó büntetés a mai napig ismert a börtönkörnyezetben. De éppen e cselekedet jogi státusza teszi a 20. cikkelyt annyira idegenné: a börtönbeli erőszak ma nem törvényes büntetés. Ezért a cikkely nem annyira fegyelmi mechanizmusnak, mint inkább az ősi bűnbakképzés rituáléjának tűnik.

Mit mondhatunk végezetül

A 19. és 20. cikkely egymás utáni olvasásakor észrevehető annak a férfinak a homályos jelenléte, aki többször is behatolásnak van kitéve. A 19. cikkelyben rágalmazásnak minősül az a hamis utalás, hogy bármely tappā’u ilyen személy. A 20. cikkelyben az elítélt tappā’u-t kell ilyen emberré tenni. Ebből adódik egy lehetséges értelmezés: a 20. cikkely felszíne alatt nem annyira magának a szexualitásnak a tilalma rejlik, hanem inkább a jogtalanul kisajátított fallikus szubjektivitás gondolata. Ha egy másik férfi megerőszakolása olyan cselekedet, amelyet a végső értelemben csak az állam vindikál magának, akkor nem egyszerűen a szexuális aktust büntetik túlzottan, hanem egy felforgató cselekményt.

A középasszír törvénykönyv az egyetlen forrás, amely az azonos nemű gyakorlatok jogi szabályozásáról beszél az ókori Mezopotámiában. Olyan bírósági helyzeteket rögzít, amelyekben a szabad férfiak közötti hamis vádért és kényszerített szexért súlyos büntetés járt, beleértve a megbélyegzést és a kasztrációt. De a 18–20. cikkelyek nem hoznak létre általános tilalmat az azonos neműek közötti kapcsolatokra. Ezeket a helyzeteket a társadalmi rend és a férfi becsület megsértéseként írják le egy adott kontextusban – az egyenrangú „szomszédok”, a tappā’u között.

Ann K. Guinan és Peter Morris azt javasolják, hogy ezeket a cikkelyeket ne a férfiak közötti szex „természetellenességéről” szóló erkölcsi előírásként olvassuk, hanem a rágalmazás és az erőszak elleni intézkedésként, amelynek célja a hierarchia és a hírnév megőrzése a patriarchális társadalomban.

A források minden töredékessége ellenére a történészek általában megjegyzik, hogy az ókori mezopotámiaiaknak láthatóan kevesebb szexuális tabujuk volt, mint a későbbi kultúráknak. Számos olyan gyakorlat, amelyet később elítéltek, akkor megengedhetőnek számíthatott. De nem szabad ezen áltatni magunkat, és „szabad szerelmet” képzelni az ókorba. A szexuális élet akkor is a státusz, a hatalom, az alárendeltség és a hírnév szigorú rendjébe illeszkedett.