Mit írtak az ókori görögök az ókori perzsák homoszexualitásáról – és mennyi ebből az igazság

A „homoszexualitás” és „heteroszexualitás” modern fogalmai a 19. század végére alakultak ki az európai orvostudományban. Az ókori társadalmakra ezek nem alkalmazhatók. Az ókori világban a szexuális kapcsolatokat nem a partner neme, hanem a társadalmi státusz, az életkor, a hatalommegosztás, valamint az aktív és passzív szerepek elkülönülése határozta meg.

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan képzelték el az ókori társadalmak a mások szexualitását, hasznos az imagológiai megközelítés – annak tanulmányozása, hogy egy kultúra hogyan írja le és konstruálja meg a „másik” képét. Az ókori görög világ számára ez a „másik” az Akhaimenida-dinasztia korabeli Perzsia volt – egy birodalom, amely az Égei-tenger partjaitól az Indus völgyéig, Egyiptomtól Közép-Ázsiáig terjedt, és amely civilizációs antipódusa volt a széttagolt és demokratikus Hellásznak.

Görög történészek, filozófusok és utazók terjedelmes, ám ellentmondásos szövegkorpuszt hagytak hátra a perzsák erkölcseiről, szokásairól és mindennapi életéről. A nemek kérdései, a nemi szerepek és a homoerotikus gyakorlatok jelentős helyet foglaltak el ezekben a leírásokban.

Egyes szerzők azt állították, hogy a perzsák maguktól a görögöktől vették át az azonos nemű szerelem hagyományát. Mások ragaszkodtak ahhoz, hogy a Keleten régóta léteztek hasonló kapcsolatok, amelyek sajátos formákat öltöttek – például a kasztrált rabszolga-eunuchok szexuális kihasználását.

Ezeknek a beszámolóknak a hitelessége hosszú viták tárgya. Vajon részben igazmondó etnográfiák voltak-e – vagy egy görbe tükör, amelyben maguknak a helléneknek a félelmei, eszményei és belső konfliktusai tükröződtek?

Az azonos nemű szerelem görög modellje

Mielőtt elemeznénk a perzsa szexualitásról szóló görög szövegeket, meg kell értenünk magát a görög modellt. Az idegenre vetett pillantást nem lehet megmagyarázni anélkül, hogy tudnánk, hogyan értékeli magát a kultúra.

Az ókori görög társadalomban a férfi homoszexualitás túlnyomórészt a pederasztia formájában fejlődött ki – társadalmilag elfogadott és életkor tekintetében aszimmetrikus kapcsolatokként egy felnőtt polgár (az erasztész, a „szerető”) és egy szabad serdülő ifjú (az erómenosz, a „kedves”) között. Ez a gyakorlat nem volt marginális: beleszövődött az elit társadalmi és politikai újratermelődésének szövetébe.

Egy érett, élettapasztalattal és politikai súllyal rendelkező férfi vette pártfogásába a saját – általában arisztokrata – köreiből származó ifjút. A pederasztiát nemes intézménynek tekintették, amely bátorságra nevel.

Ugyanakkor a rendszernek szigorú határai voltak. A felnőtt polgár passzív szerepét megbélyegezték. Annak az ifjúnak, akinek elkezdett nőni a szakálla, erasztész státuszba kellett lépnie, vagy be kellett fejeznie az ilyen kapcsolatokat, és egy nővel kellett házasságot kötnie a nemzetség folytatása érdekében. Azt a felnőtt férfit, aki hagyta, hogy behatoljanak a testébe, a társadalom megvetette, nőiességgel vádolták, és akár a politikai jogait is elveszíthette.

Ezzel a poggyásszal – ahol a férfi szerelmet az arisztokratizmussal, a polgári szabadsággal és a katonai vitézséggel azonosították, de kor és szerepek szerint szigorúan szabályozták – a görögök Perzsia felé fordították tekintetüket.

Az Akhaimenida Birodalomban a politikai és társadalmi valóság másként épült fel. A perzsáknál nem voltak független polgárok: mindenkit, beleértve a legfelsőbb nemességet is, a Királyok Királya „rabszolgájának” tekintettek. Nem voltak poliszi gümnaszionjaik a meztelen férfitest kultuszával. Vallásuk, a zoroasztrizmus más nézeteket vallott a rituális tisztaságról. E két összeegyeztethetetlen világ találkozásánál jöttek létre a ránk maradt szövegek.

Hérodotosz: „a görögöktől tanulták”

A perzsa szexualitásra vonatkozó legkorábbi bizonyíték a halikarnasszoszi Hérodotosztól származik (i. e. 5. század). A „Történelem” című művében a perzsák görög–perzsa háborúk előtti szokásait leírva Hérodotosz megjegyzi hajlamukat az idegen hagyományok átvételére: a perzsák méd ruhákat hordanak, mert azokat szebbnek tartják a sajátjuknál, és egyiptomi páncélokat használnak a harcban. Ezután tesz egy kijelentést:

„A perzsák mindenféle élvezeteknek és gyönyöröknek adják át magukat, ahogy megismerkednek velük. Így a görögöktől vették át a fiúkkal való szerelmi kapcsolatot is. Minden perzsának sok törvényes felesége van, és ezen felül még több ágyasa.” (1.135)

Azzal, hogy azt állítja, a Perzsa Birodalom éppen a görögöktől vette át az azonos nemű szerelem gyakorlatát, Hérodotosz a hellén civilizációt kulturális donor pozíciójába helyezi. A pederasztia ebben a logikában a magas kultúra jele, egy elittista gyakorlat, amelyet a barbárok szükségesnek és rangosnak tartottak átvenni a felvilágosult hellénektől.

Ez a tézis illeszkedik Hérodotosz a perzsa állam fejlődéséről szóló általános elméletébe. Végigköveti a perzsák útját Nagy Kürosz idejének zord hegyilakóitól Xerxész idejének luxusban fürdő nemességéig. Az idegen szokások – köztük az erotikusak – átvétele az eredeti zord erkölcsöktől való eltávolodás tüneteként jelenik meg.

A modern történészek és az Ókori Kelet kutatói ezt a kijelentést erős torzításnak és az hellénközpontú projekció klasszikus példájának tartják – a saját elképzelések átvitelének egy idegen valóságra.

A homoszexuális gyakorlatok, beleértve a felnőtt férfiak és ifjak közötti kapcsolatokat, a Közel-Keleten jóval azelőtt ismertek voltak, hogy a perzsák kapcsolatba léptek volna a görög világgal Kis-Ázsia partjainál. A férfi prostitúcióra, homoerotikus kultuszokra és azonos nemű kapcsolatokra vonatkozó utalások megtalálhatók mezopotámiai szövegekben, asszír törvényekben és egyiptomi papiruszokon. Az az elképzelés, hogy a perzsák a görögök megérkezésére vártak, hogy megismerjék az azonos nemű kapcsolatok lehetőségét, nem állja meg a helyét.

Hérodotosz, lévén görög, nem tudta vagy nem akarta elismerni az összetett szexuális intézmények független fejlődését egy másik kultúrában. Olyasmit látott a perzsa arisztokráciánál, ami a görög pederasztiára emlékeztette, és a jelenséget hellén eredetűnek tulajdonította.

Plutarkhosz: az eunuchok szexuális kihasználása a perzsáknál

Hérodotosz állítása nem maradt válasz nélkül. Néhány évszázaddal később a khairóneiai Plutarkhosz (i. sz. 1–2. század), a Római Birodalom egyik legkiemelkedőbb életrajzírója és filozófusa, görög származású férfi vitatta azt.

Plutarkhosz, a platonista és a Hellász hazafija megírta „Hérodotosz rosszindulatáról” című polemikus értekezését. Ebben megvádolja elődjét, hogy szimpatizál a barbárokkal (akit „filobarbárnak” nevez), és szisztematikusan kisebbíti a görögök tetteit.

Ennek a polémiának a keretében Plutarkhosz kitért az iráni homoszexualitás eredetéről szóló passzusra is. Elutasítja Hérodotosz átvételről szóló ötletét, és azt állítja:

„Hérodotosz ugyanebben a szellemben folytatja: »A perzsák fiúkkal hálnak; ezt a görögöktől tanulták«. De hogyan lehetséges az, hogy a perzsák ezt a tudományt a görögöknek mint tanítóknak köszönhetik, ha (és ebben szinte mindenki egyetért) a fiúk kasztrálásának szokása náluk már jóval azelőtt meghonosodott, hogy ők először kihajóztak volna a Hellén-tengerre?”

Bizonyítékként (az értekezés 13. fejezete) Plutarkhosz a fiúk kasztrálásának perzsa szokását hozza fel, amely véleménye szerint ősidők óta létezett, és szexuális indíttatású volt.

Plutarkhosz érvelése az ókori imagológia egy újabb rétegét tárja fel, amely nem kevésbé elfogult, mint Hérodotosz megközelítése. Míg Hérodotosz a perzsa elitet igyekezett „hellenizálni”, Plutarkhosz épp ellenkezőleg, a perzsák eredendő másságát hangsúlyozza, amely az erőszakban és a despotizmusban gyökerezik.

Egy szabad, klasszikus kori görög számára a kasztráció szörnyű bűncselekmény volt – a megalázás egy olyan aktusa, amely megfosztja az embert férfiúi mivoltától és a polisz életében való részvétel jogától. Azzal, hogy a perzsa homoszexualitást kizárólag az eunuchokkal hozza összefüggésbe, Plutarkhosz a görögök számára megszokott képet reprodukálja: a Kelet mint a perverz luxus és kegyetlenség birodalma, ahol az uralkodók megcsonkítják alattvalóik testét testi vágyaik kielégítése érdekében.

A modern történettudomány más képet fest. Pierre Briant akhaimenida-kutató, a „Kürosztól Alexandroszig: A Perzsa Birodalom története” (From Cyrus to Alexander: A History of the Persian Empire) szerzőjének munkái rámutatnak, hogy az ókori elképzelések a perzsa eunuchokról mint elpuhult szexrabszolgákról tévesek.

Az Akhaimenida Birodalomban, ahogy az azt megelőző Asszír Birodalomban is, az eunuchok az államigazgatás részét képezték. A kasztrálás nem erotikus, hanem politikai célokat szolgált. Az eunuchok magas pozíciókat töltöttek be a közigazgatásban, hadseregeket vezettek, tartományokat irányítottak, és a király legközelebbi bizalmasai voltak. A közönséges arisztokráciával szembeni előnyük az abszolút hűségben rejlett: egy eunuch nem nemzhetett gyermeket, nem alapíthatott saját dinasztiát, és nem örökíthette át a hatalmat, ami azt jelentette, hogy nem volt indítéka a trón bitorlására.

Briant és más kutatók rámutatnak arra, hogy az udvarban többféle eunuch létezett. A fizikailag kasztrált szolgákon kívül voltak a perzsa nemesség soraiból kikerülő magas rangú méltóságok is, akik ezt a címet mint tiszteletbeli rangot viselték, amely nem járt kasztrálással. Például Bagóasz III. Artaxerxész idején a vezíri posztot töltötte be, és olyan hatalommal rendelkezett, hogy Diodórosz Szikeliotész (Diodorus Siculus) szerint gyakorlatilag ő irányította a birodalmat.

Plutarkhosz állítása, miszerint a perzsák ősidők óta kifejezetten homoszexuális kapcsolatok céljából kasztrálták a fiúkat, a hellenisztikus és római félelmek, valamint a közel-keleti bürokrácia működésének meg nem értésének szüleménye.

Platón: a férfiak közötti szerelem mint politikai fenyegetés a zsarnokságra

A perzsa homoszexualitás témája politikai értelmet nyer Platón műveiben. Ő a Perzsia képét a politikai filozófia problémáinak megoldására használja: a hatalom viszonya a férfiak közötti szerelemhez az államrendszer jellegének mutatójává válik számára.

A kulcsfontosságú megnyilatkozás „A lakoma” (Symposium) című dialógusban található. A dialógus középpontjában az athéni értelmiségiek: Szókratész, Arisztophanész komédiaíró, Alkibiadész hadvezér és mások versengése áll, akik Erószt dicsőítő beszédeket mondanak. Pauszaniasz beszédében a pederasztia jogi szabályozásának elemzését olvashatjuk a különböző államokban (182b–c).

Pauszaniasz azt állítja, hogy Ióniában (a kis-ázsiai görög városokban) és sok más, a barbárok uralma alatt álló helyen ez a gyakorlat csúf dolognak számít. A barbároknak a zsarnoki kormányzatok miatt nem tetszik a férfiak közötti szerelem, akárcsak a filozófia és a gimnasztika iránti szeretet.

„Mert, azt hiszem, nem áll érdekében az uralkodóknak, hogy nagyszerű gondolatok szülessenek az alattvalóikban, sem pedig az, hogy erős barátságok és kötelékek alakuljanak ki közöttük, amire az összes többi dolog, de különösen az ilyen fajta szerelem szokott a leginkább rávezetni.”

Bár a perzsákat itt nem nevezik meg egyértelműen, az athéni hallgatóság számára teljesen világos volt, hogy kikről van szó: Iónia az i. e. 5. század első feléig a Perzsa Birodalom fennhatósága alatt állt.

Platón logikája a következő: a férfiak közötti szerelem (a pederasztia nemes, görög formájában) erősíti a férfiak közötti horizontális kötelékeket. Szerető és kedvese hajlandóak meghalni egymásért. Az ilyen lojalitás lerombolja az egyeduralmi hatalom vertikális szerkezetét. Emiatt a keleti zsarnokok (értsd: a perzsa királyok) rettegnek a polgárok közötti szoros érzelmi kapcsolatoktól, és erkölcsileg elítélik, vagy törvényileg tiltják azokat. Platón a pederasztiát a politikai szabadság garanciájává, ellenségeit pedig az elnyomás híveivé teszi.

Érdekes módon Platón állítása teljesen ellentmond Plutarkhosz későbbi állításának. Platón szerint a perzsa birodalmi rendszert a homoszexualitás megnyilvánulásaival szembeni gyanakvás jellemzi (mint a zsarnokságot fenyegető veszélyre). Ezzel szemben a hellénista korszak görög hagyománya (amelyet Plutarkhosz követ) éppen Perzsiát tartotta az efféle gyakorlatok fő fellegvárának, amelyeket egészen a testek megcsonkításáig elvittek.

Még Platónnál is – egy másik művében, a „Törvényekben” (Nomoi, 636c) – az athéni vendég váratlanul „természetellenesnek” minősíti a férfiak (valamint a nők) közötti együttélést, bírálva a homoszexualitást szélesebb körben engedélyező spártai és krétai törvényeket, és azt az élvezeteknek való engedményként értelmezi, amely egyaránt jellemző a barbárokra és a görögökre. Bár ott a vád nem kifejezetten a perzsák ellen irányul, ez megmutatja magának a görög attitűdnek a belső komplexitását.

A legfontosabb azonban „A lakoma” következtetése: a Perzsa Birodalom nem mint valós földrajzi vagy politikai entitás érdekelte Platónt, hanem mint a „zsarnokság” elméleti modellje, amely egy politikai érvhez volt szükséges. A „perzsa homofóbia” itt egy eszmei konstrukció, amely az athéni polgárok szabadságának hangsúlyozására hivatott.

Szixtusz Empirikosz: „a perzsák szokása szerint”

Évszázadokkal később egy újabb perspektíva jelenik meg Szixtusz Empirikosz (Sextus Empiricus, i. sz. 2–3. század fordulója) filozófus és orvos munkáiban. Szixtusz Empirikosz a pürrhóni szkepticizmus képviselője volt – annak az irányzatnak, amely azt állította, hogy az igazság megismerhetetlen, és minden dogmatikus ítélet az elme zűrzavarához vezet.

„A pürrhonizmus alapvonalai” (Outlines of Scepticism) című művében Szixtusz Empirikosz az antitézisek módszerét alkalmazza: annak bizonyítására, hogy egyetlen erkölcsi állítás sem abszolút, egyes népek szokásait állítja szembe mások törvényeivel. Az első könyvben (152. paragrafus) ezt írja:

„Továbbá szembeállítjuk a szokást a többivel, például a törvénnyel, mondván, hogy a perzsáknál létezik a férfiszerelem szokása, a rómaiaknál viszont a törvény tiltja az ilyesmit.”

A történészek óvatosságra intenek e bizonyítékkal kapcsolatban. Szixtusz Empirikosz nem etnográfiai értekezést írt az Akhaimenida Birodalomról – az öt évszázaddal születése előtt megszűnt létezni, miután Nagy Sándor hadserege szétzúzta. Szixtusz polemizáló filozófusként járt el, aki sztereotípiákat használt érveléséhez.

Talán állítása a pártus vagy korai Szászánida Irán valóságán alapult, amellyel a Római Birodalom folyamatos háborúkat vívott. De valószínűbb, hogy a filozófus egyszerűen csak kihasználta a Hérodotosz által lefektetett hagyományt.

A görög-római intellektuális fegyvertárban a Kelet képe kettős volt: a szerelmet tiltó zord despoták lakhelye (Platón szerint), és ugyanakkor a szabadosság birodalma (Plutarkhosz szerint). Szixtusz Empirikosz a mítosznak azt a vetületét választotta, amely jobban megfelelt az érvelésének: megmutatni kora konzervatív rómaiainak és görögjeinek, hogy a normáik nem egyetemes természeti törvények, hiszen a perzsák másként tekintettek erre.

Már az a tény is, hogy a „perzsa tolerancia” toposza a késő antikvitás értelmiségi köreiben mint valami magától értetődő dolog keringhetett, jól mutatja, mennyire elszakadtak a görög irodalmi projekciók a történelmi alaptól.

Egyéb ókori források

A négy fő szerzőn kívül a perzsa erkölcsök és a szexualitás témája más görög szövegekben is megjelent.

Aiszkhülosz „Perzsák” című tragédiájában (i. e. 472) nem említi a homoszexualitást, de ő az, aki a görög tudatban megteremtette a perzsák elpuhultságának szilárd sztereotípiáját. Az ő perzsa férfijai „a luxus elpuhult gyermekei”.

Xenophón a „Küropaideia” (Cyropaedia) című művében egy szatirikus epizódot hoz fel Sambulasz perzsa hadvezérről, aki „görög módra” egy ifjú kegyencet (favoritot) tartott. Arra a kérdésre, hogy átvette-e a görög szokást, Sambulasz így válaszol:

„Zeuszra esküszöm – felelte Sambulasz –, örömöt okoz számomra, ha látom őt, és a közelében lehetek.” (Küropaideia, 2.2.28)

Az epizód ironikus hangvételű: a görög Xenophón egy olyan perzsát ír le, aki a görögöket utánozza. Ez is azt erősíti, hogy Hérodotosz átvételről szóló tézise aktívan keringett az i. e. 4. századi görög irodalomban.

Ktésziasz (Knydoszi), a görög orvos, aki az Akhaimenidák udvarában szolgált, megírta a „Perszika” (Persica) című művet (amely töredékekben és összefoglalásokban maradt ránk). Ktésziasz nem a homoszexualitás témájára fókuszált, de ő volt az, aki a görög irodalomba bevezette a nagy hatalmú palotai eunuchok motívumát, akik kivételes hozzáféréssel rendelkeztek a királyhoz.

A fennmaradt töredékek említik Artoxarész eunuchot, aki „nagy befolyással bírt a királynál”, és Bagapatészt, aki „ellenőrizte a palota belső helyiségeibe való bejutást”. Ez a motívum később a perzsa udvarral kapcsolatos erotizált sztereotípiák alapjává vált – olyan sztereotípiáké, amelyeket később Plutarkhosz is használt.

Athénaiosz többkötetes, „A tudósok lakomája” (Deipnoszophisztai) című művében (i. sz. 2–3. század fordulója) Hérodotosz elképzelését ismétli meg:

„És a perzsák, Hérodotosz állítása szerint, a görögöktől vették át ezt a szokást.” (Deipnoszophisztai, 13.603a–b)

A történelmi valóság: zoroasztrizmus és az Akhaimenidák udvara

A modern kutatások lehetővé teszik a görög leírások összevetését azzal, amit a valós Ókori Iránról tudunk.

Az iráni népek uralkodó vallása a zoroasztrizmus (mazdaizmus) volt – egy dualista rendszer, amely Ahura Mazdá, minden jó teremtője, és Angra Mainju, a pusztítás szelleme közötti kozmikus szembenálláson alapult. A korai zoroasztrizmus elsősorban az „Aveszta” révén ismert – egy szent szöveggyűjteményből, amely sok évszázad alatt formálódott. Itt éles ellentét mutatkozik a perzsa toleranciáról szóló görög elképzelésekkel szemben. A zoroasztriánus szövegek kompromisszumot nem ismerő intoleranciát mutatnak a férfi homoszexualitással, különösen az anális szexszel szemben.

Ezen előírások legfőbb forrása a Vendidad (Vidévdat), a rituális tisztaság fenntartását célzó vallási és jogi normák gyűjteménye. Az akkori zoroasztriánus jog nem tett különbséget a homoszexuális és a heteroszexuális anális kapcsolat között: mindkettőt beszennyezésnek (meggyalázásnak) tekintették, és szigorúan büntették. A mag, amely az életet és a teremtést szimbolizálja, bejuttatása a végbélbe, amely a mocsokkal és a halállal asszociálódik, kozmikus bűncselekménynek számított – az isteni energia meddő elpazarlásának a démonok javára.

Hogyan egyeztethető össze ez az ortodoxia a perzsa elitek görögök által leírt homoerotikus viselkedésének tényeivel? A történészek több magyarázatot is kínálnak.

Kronoógiai tényező. A Vendidádot fiatal avesztai nyelven írták, de a ránk maradt szöveget csak a pártus vagy szászánida korban, az Akhaimenidák bukása után évszázadokkal állították össze véglegesen. A Gáthákban – az Aveszta legrégebbi, magának Zarathustra prófétának tulajdonított részében – nincsenek ilyen egyértelmű átkok a homoszexualitással kapcsolatban. Egyes kutatók feltételezik, hogy a korai nomád iráni törzsek (szkíták, baktriaiak) kultúrájában létezhettek olyan toleráns gyakorlatok, amelyekben részt vettek az androgün sámánok (enareák), akiket Hérodotosz is megemlített.

A birodalmi gyakorlat tényezője. Az Akhaimenida Perzsia multikulturális konglomerátum volt. A Királyok Királyai nem kényszerítettek egységes kódexet vagy vallási dogmákat az alattvalókra – Babilóniától Egyiptomig. A mágus-papoknak, a rituális tisztaság őrzőinek vallási idealizmusa gyakran eltért az udvar pragmatizmusától. A perzsa arisztokrácia, amely a nyugati szatrapiákat (Lüdia, Iónia) irányította, szoros kapcsolatban állt a görög kultúrával. A történészek úgy vélik, hogy ezekben az elittista körökben a férfiak közötti szerelem görög koncepciói valódi hatást gyakorolhattak a perzsa főurak viselkedésére, akik átvették a homoerotikus kifejezésmódok formáit, figyelmen kívül hagyva a Vendidad szigorú előírásait.

Amikor a görögök a perzsa toleranciát írták le, valószínűleg a kozmopolita nemesség ezen vékony rétegének életét figyelték meg, és nem az ortodox perzsa paraszt mindennapjait.

Sokatmondó, hogy a késő antik szerzők, akik már a pártus és a korai szászánida Iránról írtak, teljesen más képet festenek. A római történetíró, Ammianus Marcellinus (i. sz. 4. század) kategorikusan kijelentette:

„A legtöbbjük mértéktelenül átadja magát a bujaságnak, és aligha elégszenek meg a rengeteg ágyassal; a fiúkkal való kapcsolatoktól viszont mentesek.” (Res Gestae, 23.6.76)

Vele egybecseng a szír gondolkodó, Bardeszanész (i. sz. 2–3. század), akinek megfigyelései a „Nemzetek törvényeinek könyvén” (Book of the Laws of Countries) keresztül és Caesareai Euszebiosz idézeteiben maradtak ránk:

„Az Eufráteszen túl, kelet felé haladva, akit tolvajnak vagy gyilkosnak bélyegeznek, az nem érzi magát túlzottan megsértve; de ha valakit férfiszerelemmel vádolnak meg, az akár az őt vádló meggyilkolásával is bosszút áll.”

Ezek a későbbi feljegyzések nagy valószínűséggel már nem az Akhaimenida-udvar kétértelmű valóságát tükrözik, hanem a pártus és szászánida kor szigorú zoroasztriánus erkölcsét. A Szászánida korszakban (i. sz. 3–7. század), amikor a zoroasztrizmus szigorú államvallássá vált, elkezdődött a homoszexualitás szisztematikus és széles körű üldözése.

A görög szövegek mint a hellén előítéletek tükre

Az ókori perzsák intim életének rekonstruálására tett kísérlet, ha kizárólag nyugati szomszédaik és politikai ellenfeleik szövegein keresztül történik, szigorú kritikai elemzést követel. A görögök a poliszi előítéletek, saját maszkulinitás-ideáljuk és a szabadság elvesztésétől való félelmük prizmáján keresztül néztek a perzsákra.

A vizsgált szerzők mindegyike a saját céljait követte. Hérodotosz a hellének kulturális felsőbbrendűségét hirdette. Aiszkhülosz az elpuhult barbárság képét festette meg. Xenophón ironizált az utánzáson. Plutarkhosz a perzsák kegyetlenségét hangsúlyozta. Ktésziasz nagy hatalmú eunuchokkal népesítette be az irodalmat. Platón kényelmes szimbólumként használta Perzsiát a szabadsággal való szembeállításhoz. Szixtusz Empirikosz a moralitás relativitását illusztrálta. Athénaiosz pedig mások téziseit gyűjtötte össze egy szórakoztató értekezésbe. Egyikük sem tűzte ki célul egy idegen kultúra objektív leírását.

A modern tudomány, támaszkodva a régészetre és az iranisztikára, lehetővé teszi, hogy megtisztítsuk a képet a mítoszok lerakódásaitól. És ekkor a karikaturisztikus „bűn birodalma” vagy a „tolerancia bölcsője” helyett egy élő és ellentmondásos társadalom bontakozik ki, ahol a szigorú zoroasztriánus ortodoxia együtt élt az udvar pragmatizmusával, a kozmopolita nemesség pedig másképp élt, mint ahogy azt a papok előírták.