Két jelenet azonos nemű férfi szexről az etruszk Kocsik sírjában

Kik voltak az etruszkok

Az etruszkok az i. e. 1. évezredben éltek Etruriában – a mai Közép-Olaszország területén. Saját városaik, vallásuk, nyelvük és fejlett kultúrájuk volt. A korai Róma az etruszkok mellett és azok hatása alatt fejlődött ki.

Nyelvük a mai napig csak részben érthető. Sok feliratot találtak, a betűk olvashatóak, de a legtöbb szöveg jelentése továbbra is tisztázatlan. Ezért kevesebbet tudunk az etruszkokról, mint a rómaiakról és a görögökről.

Fokozatosan az etruszk városok római uralom alá kerültek. Az etruszkok nem tűntek el azonnal – beolvadtak a római kultúrába. A nép feloldódott, a nyelv kiment a használatból.

A monterozzi nekropolisz és a Kocsik sírja

Az etruszkok számára a halál nem volt szomorúsággal teli esemény. Úgy tekintettek rá, mint egy átmenetre a másvilágra, amelynek nem szabadna rosszabbnak lennie a földi életnél. Ez az „örök ünnep” filozófia határozta meg az etruszk temetkezések arculatát.

A Kocsik sírja (Tomba delle Bighe) a tarquiniai monterozzi nekropoliszban található – Etruria egyik legnagyobb és leggazdagabb városában. A monterozzi nekropolisz egy hatalmas föld alatti halottak városa, amely 2004-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára. A sír körülbelül i. e. 490–480-ból származik, és egy arisztokrata család számára épült.

A falakat több mint kétszáz emberi alakot ábrázoló freskók borítják – ez az ókori világ egyik „legnépesebb” sírja. A név a bigák – két ló vontatta kétkerekű harci kocsik – ábrázolásából ered, amelyek temetkezési versenyeken vesznek részt.

Építészetileg a sír egy lakóházat utánoz. A nyeregtetős mennyezetet úgy festették meg, hogy egy etruszk kúria gerendás födémjére emlékeztessen, otthonos légkört teremtve az elhunyt lelke számára. A falakat két díszítő sávra, azaz két frízre osztották, amelyeket az etruszk nemesség két fő szenvedélyének szenteltek: a sportnak és a lakomáknak.

Az etruszk sírok között a Kocsik sírja különleges helyet foglal el. Egyetlen komplexumban ötvöz egy nagyszabású lakomát, bonyolult sportversenyeket és a lelátók alatti mindennapi jeleneteket – egyfajta enciklopédiája az etruszk életnek a hatalma csúcsán.

A freskók felfedezése és sorsa

A sírt 1827 tavaszán fedezték fel. Amint friss levegő és nedvesség jutott be, a pigmentek azonnal pusztulásnak indultak. A helyszínen lévő kutatók – Otto Magnus von Stackelberg régész és festő, valamint Friedrich Thürmer építész – fáklyák halvány fényénél, egy nyirkos és hideg kamrában dolgoztak a freskók megörökítésén. Stackelberg öt akvarellt festett, Thürmer pedig 11 rajzot készített az egyes alakok pontos helyzetével.

Később Carlo Ruspi festő egy speciális másolási technikát alkalmazott, amely lehetővé tette a részletesség megőrzését, ami az eredeti degradációja miatt már nem volt látható. Éppen az ő rajzai a British Museumból az egyik legfontosabb bizonyíték: megörökítik a szereplők körvonalait és gesztusait, amelyek ma már csak alig kivehető árnyékként jelennek meg a tarquiniai múzeum falain.

1916-ban Fritz Weege német régész kiadott egy művet, amelyben egyesítette a régi rajzokat, a fényképeket és a saját megfigyeléseit, ezzel visszaadva a Kocsik sírja tudományos jelentőségét.

A sír művészeti programja

A sír freskói az etruszk társadalom keresztmetszetét mutatják be – az arisztokráciától az egyszerű népig.

Az alsó fríz – széles, vörös alapon – egy ünnepi lakomát (szümposziont) ábrázol. Az arisztokraták speciális heverőkön – klinéken – fekszenek. Meztelen ifjú pohárnokok szolgálják ki őket, körülöttük táncosnők táncolnak, és zenészek játszanak fuvolán és kitharán. A frízt erősen kikezdte az idő, de még a töredékeken is látszik a luxus hangulata. Egy olyan részlet, amely alapvető az etruszk társadalom megértéséhez: a nők a férjeikkel együtt lakomáztak. A görögök és a rómaiak számára ez sokkoló volt – náluk csak a hetérák vehettek részt a lakomákon, a feleségek nem.

A felső fríz – keskeny, fehér alapon – a temetkezési játékokról szóló tudósítás. Atléták versenyeznek futásban, távolugrásban, diszkoszvetésben és ökölvívásban. A központi elem – a kocsiverseny.

A legfigyelemreméltóbb azonban nem az arénában, hanem a lelátókon történik. A festő fából készült, napellenzős emelvényeket ábrázolt, amelyeken a nézők ülnek – ez egyike az ókori sportinfrastruktúra ritka ábrázolásainak. A felső szinteken az elegáns nemesség a versenyeket vitatja meg. A lelátók alatt, a tartóoszlopok közötti térben azonban egészen más élet pezseg.

Férfi szeretők és a szakállas férfi

A jelenet, amiért a Kocsik sírja bekerült az LMBT-történelembe, éppen ebben a „marginális” térben található – a felső fríz nézőtéri lelátói alatt. Hogy ezt ma is láthassuk, Carlo Ruspi rajzaihoz kell fordulnunk: a tarquiniai falon lévő eredeti erősen kifakult.

A British Museumban őriznek egy 1827 után készült rajzot (leltári szám: 2010,5006.610). Ez egy kis, 12,1 × 24,1 centiméteres papírtöredék. Egy három szereplőből álló csoportot ábrázol.

Két fiatal férfi a szexuális intimitás pillanatában van ábrázolva. Az ifjak atlétikus testalkatúak, ami összecseng a fejük felett zajló sportjátékok témájával. A festő összetett perspektívákat használ, hogy a figurákat a lelátó padjai alatti szűk térbe illessze.

Egy szakállas férfi áll a pár mellett. Az ifjakkal ellentétben őt szakállal ábrázolják – a korszak etruszk festészetében a szakáll az életkor és a társadalmi státusz jele. Tekintete a sportversenyek felé irányul. Nyugodt, mintha nem venné észre, vagy figyelmen kívül hagyná a mellette zajló intim jelenetet.

A szakállas férfi alakja

A korszak etruszk hagyományában a szakállt gyakran a jón (görög) hatással hozták összefüggésbe, és egy érett, tiszteletreméltó embert – a családfőt vagy egy ős képét – jelezte. A Kocsik sírjában lévő szakállas férfi személyazonossága vitákat vált ki a történészek között. A főbb verziók:

Lehetséges, hogy ő a játékok szervezője vagy egy magas rangú szolga, aki a rendre ügyel, és az emelvény árnyékában pihen. A szakáll hangsúlyozza tekintélyét a többi szolga között.

Lehetséges, hogy az érett, nyugodt szakállas férfit a fiatal, impulzív párral állítják szembe. A művészetben ez a technika szimbolizálhatja az idő múlását és a generációk váltakozását – az aktív fiatalságtól a szemlélődő érettségig.

Vagy talán az „egyszerű nép” képviselője, akinek jelenléte realisztikussá és mindennapivá teszi a jelenetet. Annyira elmerül a kocsiversenyben, hogy a mellette lévő erotikus aktus csupán az élet háttérzajává válik.

A Báró sírjában (Tomba del Barone), amelyet szintén 1827-ben fedeztek fel ugyanazok a kutatók, szintén jelen van egy szakállas férfi, de más kontextusban – egy nő és egy fiatal fuvolás mellett áll, feltehetően egy családi búcsújelenetben.

Férfi szeretők a szakállas férfi nélkül

A British Museumban őriznek egy másik rajzot is ugyanabból a sorozatból – a 2010,5006.611 leltári szám alatt. Az előző töredékkel ellentétben itt csak két férfi szerető van ábrázolva, a szakállas férfi nélkül. A múzeum hivatalos leírásában a tárgy „male lovers” – „férfi szeretők” néven szerepel.

A rajz papírra készült, ugyanabban a stílusban, mint a többi másolat, amelyeket röviddel a sír felfedezése után készítettek az eltűnő színek megörökítésére. A tárgy a British Museum görög és római osztályának gyűjteményében található.

Ez a második ábrázolás megerősítja, hogy a homoerotikus jelenet nagyobb teret foglalt el a freskókon, mint egyetlen töredék: a Kocsik sírjának festője legalább két férfi szerelmespárt helyezett el a lelátók alatt – az egyiket a szakállas férfi mellett, a másikat külön.

Miért festettek szexet egy sírba?

Ahhoz, hogy megértsük a szeretők jelenetének jelentését, el kell vetnünk az illemre vonatkozó modern elképzeléseket. A lelátók alatti tér az „egyszerű nép”, a szolgák, a lovászok és a rabszolgák zónája. Amíg az arisztokraták fent betartják az etikettet, az emberek lent sokkal természetesebben viselkednek. Az etruszkok három fő okból használtak erotikus ábrázolásokat a temetkezésekben.

Az etruszkok elképzelései szerint a szexuális aktusok ábrázolásai mágikus erővel bírtak: elriasztották a haláldémonokat, és megvédték az elhunytat a „szemmel veréstől”. Az erotika ebben az esetben nem pornográfia, hanem fegyver a nemlét ellen. Az életenergia kitörésének meg kellett vakítania a sötétség erőit.

Az etruszkok hittek a hinthialban – az élő ember „árnyékában” vagy „tükörképében”. Ahhoz, hogy ez a tükörkép jól érezze magát a sírban, ismerős és kellemes dolgokkal kellett körülvenni. Ha az ember életében szerette a sportot, a lakomákat és a férfiakkal való testi örömöket, mindennek jelen kellett lennie utolsó lakhelyének falain.

A szexuális aktus – az élet teremtésének aktusa. A halál kontextusában az újjászületés reményét szimbolizálja. Hasonló jelenetek találhatók a korábbi Bikák sírjában (Tomba dei Tori, i. e. 540–520) is. A Kocsik sírjában ez a motívum sokkal „szociálisabbá” válik: a mitológiai térből a stadionban lévő néptömeg sűrűjébe helyeződik át.

A jelenet az etruszk kultúra kontextusában

A lelátó alatti jelenet az etruszk életöröm megnyilvánulása. A halál az etruszkok elképzeléseiben annyira lehangoló volt, hogy az élet legélénkebb megnyilvánulásaival kellett „hígítani”: sportos dühvel, a lakomákon való torkossággal és szexuális szenvedéllyel.

A kép tartalmaz egyfajta iróniát is a társadalmi hierarchiával kapcsolatban: amíg az urak fent tisztességgel nézik a kocsikat, lent, a porban és az árnyékban az élet megy a maga útján.

Az 1827-es felfedezés és Stackelberg, Weege és Ruspi későbbi erőfeszítései megőrizték számunkra ezt a világot.