Ramosze és Wepmosze katonák sztéléje: egy azonos nemű unió bizonyítéka az ókori Egyiptomban?

Az egyiptológusok sokáig a heteroszexuális házasságot tartották az ókori Egyiptom egyetlen normájának, a modern kutatók azonban olyan emlékeket is találnak, amelyek túlmutatnak ezen a megszokott képen.

Egyikük a CM004 (Cairo JE 47381) fogadalmi sztélé. Az ókori egyiptomiak azért készítettek ilyen sztéléket, hogy az istenséghez forduljanak kéréssel, hálával, vagy hogy teljesítsenek egy fogadalmat. Ezt a sztélét két katona rendelte meg és ajánlotta az isteneknek: Ramosze (Ré-mosze) és Wepmosze (Upuaut-mosze).

Az emlék különlegessége a részletek kombinációjában rejlik. A domborművön nincsenek feleségek és gyerekek, és a két férfi egyetlen szakrális cselekmény résztvevőjeként jelenik meg. Az egész kompozíció a férfierőhöz, a termékenységhez, a harci energiához és az újjászületéshez kapcsolódó istenek, állatok és szimbólumok köré épül.

Aszjút és a Szalahana-rejtekhely

A sztélét az aszjúti (ókorban: Szauti, a görög-római korban: Lükopolisz) nekropoliszban találták. A város a 13. felső-egyiptomi nomosz – egy tartományhoz hasonló közigazgatási terület – fővárosa volt.

Aszjút karavánutak mentén feküdt, és stratégiai jelentőséggel bírt. A történészek „sebzett városnak” nevezik: rendszeresen konfliktusok középpontjába került és kézről kézre járt, de megőrizte jelentős kulturális és vallási központi szerepét.

A régió fő védelmezője Upuaut volt – egy ősi istenség, aki álló sakál vagy farkas képében jelent meg. Nevét úgy fordítják: „Az Utak Megnyitója”. Upuaut kifejezetten harcias jelleggel bírt: jelvényét a fáraó előtt hordozták csata közben.

1922-ben Gerald Wainwright brit régész III. Dzsefaihapi nomarkhész sírját tisztította meg Aszjútban. Az oszlopcsarnok törmelékei között fogadalmi tárgyak nagy együttesét találta. Az egyiptológiában a lelet „Szalahana-rejtekhelyként” (Salakhana cache) ismert, mivel a sír egy modern vágóhíd (az arab salakhana szó a hasított testek feldarabolásához kötődik) mellett helyezkedett el.

A rejtekhely több mint 500 fogadalmi sztélét, legalább 100 figurát, papiruszokat és egyéb műtárgyakat rejtett. A leletek egy része az Újbirodalom (a 18-tól a 21. dinasztiáig terjedő) időszakából származik. III. Dzsefaihapi sírja évszázadokkal ezen felajánlások előtt épült. Valószínűleg az Újbirodalomban Upuaut, Anubisz, Ozirisz, Hathor és más istenek helyi szentélyeként használták.

A szalahanai sztélék tükrözik a hivatalos templomi vallást és a hétköznapi emberek személyes jámborságát is. Papok, katonák, kézművesek, templomi énekesek és más hétköznapi emberek rendelték meg őket. Ott fedezték fel a CM004 sztélét is.

A sztélé jelenleg a Nagy Egyiptomi Múzeumban (GEM) található: a múzeum katalógusában GEM 4288-as számmal szerepel, és a Main Galleries-hez (Fő galériák) sorolják. Tehát a GEM fő galériáiban tekinthető meg.

A CM004 sztélé

A CM004 egy masszív, 43,5 cm magas, 24,5 cm széles és 7 cm vastag, lekerekített tetejű mészkő sztélé. A múzeumi leírásokban a felülete „égettnek” van feltüntetve. Ez lehet rituálé során használt tűz, tűzvész vagy a nekropoliszban történt későbbi rongálódás nyoma.

A legtöbb kutató a sztélét a 19. dinasztiához (II. Ramszesz korához) sorolja. Terence DuQuesne kutató egy korábbi dátumot – a 18. dinasztia végét – javasolja, a férfiak ruházata és frizurája alapján. Szív alakú vagy háromszögletű redőkkel ellátott rövid kiltet a gyalogosok és a harci szekerészek viseltek, míg a tiszteket hosszabb ruhában ábrázolták. A „tollas hajvágás” az Amarna-korszakban volt népszerű, és a 19. dinasztiára eltűnt. A frizura kis számú rétege szintén a tulajdonosok alacsonyabb státuszára utal.

Ugyanakkor a sztélé minőségi kidolgozású. DuQuesne megjegyzi: Ramosze és Wepmosze aligha szolgáltak magas rangú tisztként, de volt pénzük arra, hogy egy jó műhelyből rendeljenek. Lehetséges, hogy az istenek imádatához szándékosan öltöztek szerényebben.

A kompozíció három vízszintes zónára (regiszterre) oszlik. A felső félkör alakú részben – a lunettában – a tér üresen maradt, vagy az Őshalmot, a teremtés kezdetének mitikus helyét ábrázolja.

Felső regiszter: Upuaut és Anyja Bikája

A felső regiszterben bal oldalon Ramosze térdel. Kezeit imára emeli Upuaut isten előtt. Rövid kiltje és „tollas frizurája” katonai hivatásához köti.

Upuaut sakálként van ábrázolva egy rituális szánhoz hasonló jelvényen. A sakál mellső lábai között egy ureusz – szent kobra, az isteni hatalom jele – emelkedik ki. Az isten felett egy cím van kifaragva: „Felső-Egyiptom Upuautja, a Két Föld Kormányzója”.

Upuaut mögött Ámon-Ré Kamutef bikája áll. A „Kamutef” jelző úgy fordítható: „Anyjának Bikája”. Az egyiptomi teológiában olyan istenséget jelölt, amely saját anyja megtermékenyítése révén éleszti újjá önmagát. A Kamutef bika a férfi termékeny erő erős szimbóluma volt, és ez a férfi teremtő elv páros női alak nélkül van ábrázolva.

Középső regiszter: két sakál és Atum angolnái

A középső regiszterben a második férfi, Wepmosze látható. Adoráló (imádkozó) pózban áll. Előtte tükörképesen két sakálisten látható: Felső- és Alsó-Egyiptom Upuautja.

A sakálok alatt egy áldozati asztal található. Lejjebb egy szokatlan motívum van kifaragva: apró angolnák vagy halak úsznak egy nagy angolna vagy kígyó felett. Az egyiptomi kozmogóniában az angolna Atum – a világot az ősvizekből megteremtő demiurgosz (teremtő isten) – szent állata volt. Atum egyedül, nő nélkül teremt, így a motívum ismét az önellátó férfi teremtés gondolatához kapcsolódik.

Alsó regiszter: a fallikus lúd

Az alsó regiszterben a másodszor megjelenő Wepmosze egy szárnyát csapkodó lúd előtt térdel. A madár mögött két kecskebak fekszik. Ennek a regiszternek a szembetűnő részlete a lúd merevedő fallosza. Az egyiptológusok az ilyen ábrázolásokat itifallikusnak nevezik: a fallosz a teremtő és megtermékenyítő férfi erőt hangsúlyozza.

A nílusi lúd (a Nagy Gágogó) Ámon isten szent alakja volt. A teremtés első aktusához kapcsolódott, és olyan kozmikus madárként jelent meg, amelynek hangja megnyitja a világot. Más fogadalmi sztéléken a lúd külön is megtalálható, de a CM004-en a férfi és termékenységi szimbólumok összetett programjába illeszkedik.

A lúd mögött lévő két kecskebak is a termékenységi kultuszokhoz tartozik. A zoológusok bezoárkecskeként (Capra aegagrus) határozzák meg őket. Ezeket az állatokat már a Középbirodalom idején is feláldozták Upuautnak Aszjútban. Az egyiptomi és a mediterrán szimbolikában a kecskebak a férfi potenciával asszociálódott (hasonlóan a görög Pánhoz vagy a mendészi istenhez).

DuQuesne felhívta a figyelmet arra, hogy a sztélén – Upuaut sakáljait kivéve – szinte az összes állat Ámon vagy Ámon-Ré szent állataként jelenik meg. A Kamutef bika, a fallikus lúd, a kecskebakok, az angolnák és a kígyók a férfi termékenységi képek ritka koncentrációját hozzák létre. Ez nagy valószínűséggel nem egy véletlenszerű dekoratív keverék, hanem egy gondosan összeállított vallási nyelv.

A hátoldal

A sztélé hátoldalán egy hatsoros szöveg van kifaragva. A görög ábécé betűiből áll, de nem áll össze értelmes szavakká. Ezek voces magicae – mágikus hangformulák.

Ilyen szövegeket használtak a Ptolemaiosz-kor és a római uralom idején élő papok és mágusok. A görög betűk számértékeivel (izopszéfia) dolgoztak, és varázslatos sorozatokat állítottak össze. A hátoldalon lévő felirat évszázadokkal a sztélé elkészülte után jelent meg. Egyelőre nem tudjuk, ki készítette.

Kik voltak Ramosze és Wepmosze

A szalahanai felajánlások többségét egyetlen férfi, egy nő vagy egy családi csoport tette. A CM004 sztélé azzal tűnik ki, hogy két azonos generációhoz tartozó férfi rendelte meg. Ez nem egy családi jelenet férjjel, feleséggel és gyerekekkel, nem apa a fiával, és nem is egy személy kettős ábrázolása.

Ramosze és Wepmosze katonaként van ábrázolva. Erre utal ruházatuk, frizurájuk és ábrázolási stílusuk. Egyikük sem visel hivatalos rangot.

Wepmosze kétszer van ábrázolva, és neve mellett különleges epithetonok (jelzők) állnak. Az egyik a Hsy-aA („magasan dicsért”). A másik a mAA bw-nfr („a jót látó”). DuQuesne e szavak másféle értelmezését is felveti, ami közel áll az „örömszerző” vagy az „élvezetszerző” jelentéshez.

Hogy miért pont ilyen sztélét, ilyen képekkel rendeltek, nem tudni. DuQuesne úgy véli, nehéz elképzelni „polcról vett” késztermékként. Túl egyedi. Nincs rajta királyi kártus, amely a hivatalos kultuszhoz kötné, és nem hordozza a megszokott templomi kompozíció jegyeit sem. A legvalószínűbb, hogy ez egy magán fogadalmi emlékmű, amelyet személyes célra, megrendelésre készítettek.

A tudomány legóvatosabb verziója szerint Ramosze és Wepmosze bajtársak voltak. De még ez is szokatlan: DuQuesne nem talált az ókori egyiptomi művészetben hasonló, két kortárs katonatárs által készíttetett fogadalmi sztéléket.

Egy merészebb verzió szerint szeretők vagy egy pár voltak. Ezt az értelmezést a jellemzők kombinációja támasztja alá: a közös megrendelés, a feleségek és gyermekek hiánya, a katonai hivatás (vagyis a szoros férfiközeg), a résztvevők egyenlősége a szakrális térben, valamint a kompozíció telítettsége férfi fallikus és termékenységi szimbólumokkal. Külön-külön minden egyes jellemző megmagyarázható lenne másként is, de együtt olyan kontextust teremtenek, amelyet nehéz puszta barátságra redukálni.

A férfi teremtés teológiája

Miért választott a két katona ennyi férfierőt és termékenységet jelképező szimbólumot a megrendeléséhez? Nem csak a személyes kapcsolatukról van szó, hanem az akkori egyiptomi vallás sajátosságairól is.

Az egyiptomiak hitték, hogy a férfi istenek képesek egyedül is életet teremteni és újjászületni. Atum isten például önmagából teremtette a világot. Az isteni bika, Kamutef saját anyját termékenyítette meg, hogy újjászülessen. Ezekben a mítoszokban az istennők segítettek és védelmeztek, de a fő teremtő erő a férfiaké volt.

Az egyiptomi vallás rugalmasan kezelte a nemet, ha a halál utáni életről volt szó. Kathlyn Cooney kutató megjegyzi: ahhoz, hogy a túlvilágon feltámadhasson, az elhunyt nőnek férfi energiára volt szüksége. Ehhez ideiglenesen azonosították Ozirisz istennel, és férfias vonásokkal látták el a temetkezési szövegekben. Csak az újjászületés után lett ismét nő. Tehát a férfi erőt tekintették a halhatatlanság egyetemes kulcsának.

Ha Ramosze és Wepmosze meg akarták mutatni személyes szövetségüket, pontos szimbólumokat választottak. Nem illett hozzájuk a feleségeket és gyerekeket ábrázoló sablonos kép. Ehelyett olyan istenek képeit használták, akik nők részvétele nélkül teremtenek életet: Atumot, a Kamutef bikát, a merevedő falloszú ludat és a kecskebakokat. E szimbólumokon keresztül a két férfi az istenek előtt szentesíthette kapcsolatát.

A CM004-es sztélé nem bizonyítja, hogy az ókori Egyiptomban léteztek volna azonos neműek közötti házasságok a mai értelemben. De mást mutat: két férfi rendelhetett közös emlékművet, és a férfierő és az újjászületés képein keresztül fejezhette ki közelségét.

Ramosze és Wepmosze sztéléje éppen azért értékes, mert megtöri a megszokott sablonokat, és megmutatja, hogy az ókori egyiptomi vallás és az emberek közötti kapcsolatok bonyolultabbak voltak a „férj, feleség és gyerekek” sémánál. Ebben az összetett kultúrában helyet kapott az ilyen férfi közelség is.